Tépik Gyurka arcát az unokák,
föl-le, jobbra-balra,
hátha kisimulna rajta a toka,
a kisebb-nagyobb hurka,
a ránc,
hátha eltűnne a sok sorsjel róla,
tükrön legyek piszka.

Piszkál az ördög, csak rajta, rajta,
hamisítsanak az unokák rajta,
tudatlanok még és bizakodóak.

Az arc becsap, akár a szem s a sok
láthatatlan, lázongó belső szerv,
átver a hang is,
füstös lesz, recsegő, fátyolos,
s ez minden fogyasztón áthatol,
ameddig van levegő,

ameddig egyszer csak felkacagsz,
árnyékod mögéd kerül s kiderül,
nem állt meg az óra,
fogyott, fogyott áramtartaléka,

s szólsz magadhoz árnyék-ruhába bújva,
tán Gyurka az, ki mellett elhaladtál,
a réglátott barát?

Két-három lépésnyi a tétovaság,
s kibuggyan belőled egy ködös arcvonás,
megállsz,
visszafordulsz,
ő is ezt teszi.
Te vagy az? Kérded. Te vagy az? Kérdi.
És átüt rajtunk, mint a szívverés az ingen,
a feltámadás.

2021. április 8.