Misi bácsi

De semmi sem volt ahhoz a szeretethez hasonlítható, amellyel Misi bácsi körülvette Zsilétát. Kezdettől felfigyelt rá, szerette az egyéniségét is, a lassan kibontakozó világát is, megértette, hogy miért fest fekete fákat, fekete tájat, fekete eget, fekete világot, nem szörnyülködött és nem forgatta a szemét. Még apuval is megpróbált beszélni egyszer egy osztályfőnöki órán, meg is lett az eredménye: apu soha többé nem ment el egyetlen osztályfőnöki órára sem. Amikor Misi bácsi gratulált, hogy Zsiléta bejutott az egyetemre, mégis volt ereje azt mondani: A lányomnak gratuláljon, ne nekem. Különféle démonok lakoztak benne, egyik-másik már-már angyalnak tűnt.
Misi bácsi szörnyülködött, amikor Zsiléta nem jutott be közvetlenül az érettségi után, mert nagybátyja gonosz megjegyzésén úgy vélt bosszút állni, hogy nem ment el a felvételire; mikor már bejutott, Misi bácsi adott neki ellenőrzőt, hiszen Zsiléta középiskolásnak tűnt másodévesként is, és ellenőrzővel ingyen utazhatott Nagyvajúdra; úgy segített, ahogy tudott, és cserébe nem várt el semmit, csak azt, hogy a leány kövesse igazi útját. A nagy költő szép emlék volt, senki sem emlékezett rá és senki nem értette, de mindenki dicsérte; Misi bácsi élő festő volt és tanár, csodálatos ember. Ma már nem él, csak Zsiléta minden mozdulatában.