Vannak szép prózai mondatok is, amelyek beúsznak homlokteredbe a mélyből, ágyat vetnek aznapodnak.
„Beszélj, mint az eső, hadd hallgassalak” – írta, álmodta, papírra vetette T.W. ha jól emlékszem*, s te ráfekszel hullámaira. Jó úszni benne. A szavak körbe ölelnek, ejtőzöl bennük, köztük. Fürdetnek. Mosakodsz vallomás-hullámaiban. Ha az eső beszélni tudna…

De hiszen tud! Épp most vall neked örökre szóló szerelmet. Folynak a szavak. Cseperegve indulnak, majd esni kezdenek, zuhogni, már ömlenek is fékezhetetlenül, megárad tőlük a levegő is, amivel egybemosódnak, magukkal ragadnak, sodornak, visznek, örvénylenek is, majd felszínre buknak veled együtt, hogy lélegzethez juss. Aztán elcsendesednek, kivetnek partjukra. Ott fekszel átmosottan, elgyengülve és boldogan, mint az újjászületett.
És a sorok, szavak kitüntető figyelme, ereje éltet aznap.

*jól emlékeztem: Tennessee Williams: Beszélj, mint az eső, hadd hallgassalak, dráma

*

Nem tudom, honnan tudta Shakespeare, hogy színház az egész világ. De még az is, ami nem. Most olvasok – nem megy gyorsan – Visky András Mire való a színház c. tanulmánykötetének egyik tanulmányában: Kertész Imre és Samuel Beckett szellemi rokonságáról. Egyik közös vonásuk, hogy azt is megkérdőjelezik, át- meg újragondolják, amit írtak. Reflektálnak saját írásaikra. Írtak az írás és olvasás élményéről, amit megint megírtak, átéltek – mintha visszaforogtak volna az origóhoz, mielőtt megszületett a gondolat. Arról írnak, amit átéltek az előző írása közben. Színházzá avanzsál vagy degradálódik az alkotás.
Keresik azt, ami már nincs, ezért még érdemes élni: magáért a keresésért. Önfelszámoló hozzáállás, lelki önmegsemmisítés – ebben rokonok ők ketten sugallja V.A. és őt is közéjük sorolom, meg a ma színházát. Kínomban ez a könny(elm)ű mondat született meg bennem: Mire való a színház? Hogy gyötörjön! – mondja a színész mazochista szerelemmel.

2021-04-09