Szentgyörgyi László: Poéta és kosárfonó

Nem szerette a költőket, bár barátja, akivel kapcsolata legalább három évtizedre nyúlik vissza, viszonylag barátságos embernek látszott. Igazi poétának nem lehetett nevezni, annak ellenére sem, hogy még középiskolás korában publikálni kezdett. Igaz, csak szórványosan, az első kötetig még nem sikerült eljutnia.
És nem azért, mintha poémái – így szerette nevezni –, nem érdemelték volna meg a nyomtatott formát, hanem mert különös öncsonkító hajlama folytán mindig eldobta, megsemmisítette korábbi opuszait. Ezért aztán soha nem gyűlt össze a kötetre való. Az általa ismert széplelkektől eltérően azért még lehetett volna rokonszenves ember, az is volt a maga módján. Csak hát néha-néha – szabályos időközönként – rájött a hoppáré, s olyankor nagyon cudar ember formáját mutatta. Összeveszett mindenkivel – baráttal, ellenséggel egyaránt –, különösen családjának tagjaival, akikkel szemben nem volt cseppet sem elnéző vagy kíméletes. – Tőlük jóval többet várok el, érted-e, mint a hozzád hasonló idegenektől – szokta mondani ilyenkor, tekintetével döfésre készen. Nem döfött, legfennebb csak szavai által. – Azok bizony rettenetesen fájni tudtak – vázolta a helyzetet.
Komolyabban soha nem vesztek össze, mindig, mindent megbocsátott neki, főleg azért, mert szándékosan rosszat senkinek sem tudott tenni, legfennebb magának ártott heves kirohanásaival. Tudta róla, hogy teljesen önzetlen; anyagi vagy egyéb természetű haszonszerzés vágya soha nem hajtotta. A számukra legnehezebb időkben, a letűnt átkosban jóhiszeműen figyelmeztette, ne engedje magához túl közel kollégáját, túl bizalmasan se viselkedjen vele, mert né, mit hallott róla, esetleg jelentéseket írogat. Igaza volt, ki tudja, mekkora kalamajkától mentette meg.
– Aztán ráköszöntöttek a szűkösebb napok, mármint a poétára – mesélte tovább a történetet. A hét szűk esztendő azzal indult, hogy asszonya elhagyta, ő meg hirtelen felindultságában elhatározta: megörökölt vidéki magányba vonul vissza, a kis pénzmagot, amit sikerült összegyűjtenie, a mezőgazdaságba fekteti. Közben pedig farag ezt-azt, amire igény és ihlet készteti.
– Poéta leszek, poéta és kosárfonó! – jelentette be szándékát, mint valami korszakos felfedezést. Az lett. A kosárfonásba hamar belejött, a verskötet megjelenését sajnos, már nem érhette meg. Hét esztendővel vidéken való megtelepedése után szívszélhűdés vitte el.


Forrás: A montevideói lány. Várdi Lázár feljegyzései, 2020, Bookman kiadó, Héderfája

2021. április 13.

Szóljon hozzá!