Don’t Cry for Me, Argentina! – dúdolta Julie Covingtonnal az Evita című musical legismertebb slágerét. A zenemű, különösen e dal a hetvenes évek közepe óta a kedvencei közé tartozott, újra és újra meghallgatta.
A pampák országáról nem sokat tudott, többnyire a foci kapcsán jutott eszébe néhány itt-ott, véletlenszerűen felszedett információ. Például hogy a második világháború után állandó magyar színház működött Buenos Airesben, ott játszott egy ideig Páger Antal, Vaszary Piri és Szeleczky Zita, s hogy ott adták ki a földrész leghosszabb ideig megjelenő magyar nyelvű lapját, a Dél-Amerikai Magyar Hírlapot.
Ennek ellenére az 1990-es évek elején, amikor híre kelt, hogy a hatalmas ország kész befogadni másfél millió bevándorlót a kelet-közép-európai volt kommunista országokból, rövid gondolkodás után maga is úgy döntött: irány Argentína. A budapesti követségen meglepetésként érte, hogy román állampolgársága miatt elutasították kérelmének átvételét. Minden ex-kommunista országból fogadtak bevándorlókat, kivéve a volt Szovjetunió tagállamait, illetve Bulgáriát és Romániát.
Az elutasítás elkeserítette, de inkább feldühítette. Szükségét érezte, hogy ennek hangot is adjon, ezért bekopogott az egyik követségi titkár ajtaján, aki hellyel kínálta és türelmesen végighallgatta. Elmondta a magyarul tűrhetően beszélő diplomatának, hogy méltatlannak, sőt igazságtalannak tartja, hogy elutasítják kérelmének puszta átvételét is, csak azért, mert nincs magyar állampolgársága, pedig magyarsága annyira kétségbevonhatatlan, mint bárki másé, aki a mai országhatárokon belül látta meg a napvilágot. Egyébként is, állt elő az adu ásszal, Argentínában is elismert földije, Juan Fernando Czetz, azaz Czetz János – Bem apó vezérkari főnöke, majd az argentín katonai akadémia megalapjtója, 25 éven át igazgatója – ugyanebben a régióban, Gidófalván született. – A családom Czetz óta dokumentumokkal igazolhatóan itt él. Az országhatárokat azóta kétszer is átrajzolták a fejünk fölött, ezért engem most megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy Argentínában letelepedjek – érvelt.
A követségi titkár váratlanul arra kérte, írja le, amit elmondott; biztosítja, hogy eljuttatja az egyetlen helyre, ahonnan megoldást remélhet. Megtette, majd hazautazott Erdélybe. Teltek-múltak a hetek, három hónappal az eset után hivatalos levél érkezett Buenos-Airesből, amelyben értesítik, hogy Carlos Menem köztársasági elnök, élve hivatali jogával, utasította az illetékeseket kérésének átvételére. Ezért szíveskedjék a szükséges iratokkal a budapesti követségen megjelenni.
Akkoriban csapott fel újságírónak, legfőbb vágya teljesült, így lemondott az emigrálásról. Hogy jól tette-e, azóta sem képes eldönteni. Ne sírj értem, Argentína! – dúdolja magában, ahányszor eszébe jut a történet. Titokban azért néha el-elmereng azon, miként alakulhatott volna sorsa a tangó hazájában.

Forrás: A montevideói lány. Várdi Lázár feljegyzései, 2020, Bookman kiadó, Héderfája