Végső soron mit akart
az ÉN folyton bemérni?
Talán látszatait futtukban
egyszer beérni,
vagy saját eget
rózsásra festeni,
mint olcsó kéjhölgy
csak másoknak tetszeni –

de most, hogy mint
elcsigázott bányászok,
feljönnek a mélyből
a kehes fájások,
már lekophat rólam
kolonc és kellék,
mint bohóc arcáról
a hupikék festék,
megállhat az óra,
torkomban a falat,
lehullt függöny mögött
az utolsó mondat,
s marad a test:
üres héj, csontablak,
kipusztult család
után a tűzfalak –
már mindegy, hogy te
vagy más mit gondoltok,
s miként hagynak
faképnél a látszatok,
mert lám, a fürge vágyak
már semmit sem akarnak
most, hogy vallanék
a fehér papírnak,
versek, bölcs leletek
üresen konganak
s mire leírhatnám,
semmit sem mondanak –
mert egy az élet,
egyedül járom táncát,
nem folytatja senki,
nem rejtem a ráncát.