Esterházy Péter születésnapjára

„Úristen, milyen szép a lába!”, sóhajtott egy hölgy Esterházy egyik focis képét látván, melyen nagy írónk hátulról lőn lefényképezve, és ami több, rövidnadrágban. Szép volt az egész ember, elölről, hátulról, rövidnadrágban és hosszúban, focikor és felolvasásban, sőt, pacalleves kanalazgatásakor, ami igazán kevesünknek sikerül.
Kívülről és belülről. És nem úgy, mint a lába, mely, ha én jól értek a női sóhajokhoz, objektíve volt szép, formája esztétikai univerzalizmusában, hanem szubjektíve, ahogy mondjuk Cate Blanchett szép vagy a Pogány kisasszony, formája esztétikai partikularitásában, mely éppen partikularitásától lesz mindenkinek tetsző.
Egyéniség volt, de nem zordon állat: ha rá gondolok, az a remény fogalmazódik újra bennem, hogy talán kedvesen is lehet különlegesnek lenni. Amikor a Fuharosokat olvasom vagy a Harmoniát, érzem, ahogy mindenestül el tudok merülni bennük, minden feszültség és sprődség ellenére nagy kedvvel és jovialitással. Az emlékére rendezett Látó-felolvasáson azt láttam, hogy KAF, Parti Nagy és Závada is olyan jól lubickolt a prózájában. Imádni lehetett, és ez nem semmi.
Aki mindig tud másként látni – ez is ő volt, nem hiszem, hogy sok utódja lenne, illetve úgy látom, egy se van. De mindig emlékezni fogok egy gesztusára, a göndören hullámzó hajára, feledhetetlen hahotájára, léleknek-pompás mondataira. És a lábára mindenképpen.