Még reggel jött a hír, hogy közeli ismerősünk, egy matektanár meghalt. Sok éve, hogy több vidám történet keringett róla s dolgairól a városban, valahogy úgy, hogy amikor halálhírét mondták, először nem is hittük el. Hogyhogy, már ő is? Akit soha nem láttunk rossz kedvében, pedig történt egy s más egyáltalán nem vicces dolog életében. Néhány órával később kimentem a városba, a kultúrház mellett, a betonhídon egy zászlóra írva olvasom: Kovács János meghal. Lefagytam, valami nevenincs félelem szorította satuba szívemet. Honnan tudja a színház, hogy Kovács János meghal, aki tulajdonképpen már meghalt, néhány órája halott. Azok a zászlók egy-egy színházi bemutató reklámjai voltak, ilyen címekkel: Hapci szigetek, meg Az öreg király hagyatéka. Kovács Jancsi pedig, Jancsi, kajsza kerékpárját maga mellett tolva eladdig gyakran előfordult a főtéren, a Kossuthban, amikor már nyugdíjas volt, akkor is feljárt a román líceumba, kapott néhány órát, s a pótlék mindig jól jön. Az udvarhelyi színház rendezője ezek szerint több, mint aki csupán egy darabba, tragédiába vagy komédiába avatkozhat be. A rendező most istent játszott, és ez bejött neki, mert aki ilyen szigorúan titkos és más senkitől nem tudott tényt képes bejelenteni, csakis isten lehet és már rég kinőtte a földi művelődési minisztériumot. Csupa jósból áll a színház, csupa jóslat a műsor. E történet valószínűsége egy a milliárdhoz, mint amikor bejelenti az amazonasi esőerdő kőkorszakában élő törzs főnöke, hogy egy űrhajó landol a Holdon, és ezt pontosan a holdraszállás pillanatában. Hogy Kovács János meghalt, és én így tudtam meg, a prekovidos időszámítás vége felé történt, mondhatom, a még nyugodt utolsó napok egyikén.