,,A mi utcánk olyan utca, nem is utca csak zsák utca” Kányádi Sándor

A mi utcánk

Zsákutca volt a javából a miénk is a házunk sarkától a Tanórok kapujáig, de olyan, ahol napi rendszerességgel mindig kibújt egy szög a zsákból, mert itt az ablaktörésen, s az egymás testi sértésén kívül mindent szabadott nekünk.
Mindig megállok a kis utcánkban, ahányszor hazamegyek. Behajtok a kocsival, kiszállok, megnézem, mennyit gyarapodott a házunk falán az izabella, ábrándozok egy kicsit, felidéződnek bennem az események, s azzal már hajtok is tovább.
A mi utcánkban minden nap történt valami tisztázni való csetepaté, mint amikor egyszer csak, nem tudom mi módon, ki miatt, vagy minek a következtében, ültében a házunk sarkánál úgy beszorult Szentpáli Julika feje a csatornába, hogy az orra és szája még kilátszott belőle, de a szeme már nem. Egy darabig röhögtük, de aztán mi is megijedtünk, ő pedig mozdulni se tudott a csatorna szorításától .
– Hozzatok egy zsíros pepét!-– óbégatta (pepének hívta a kenyeret…) Azt gondolhatta, amit akkor mi is jónak láttunk volna, hogy ha zsírral megkenjük a csatorna száját, körben a koponyája mentén, könnyebben kicsúszik a feje. A nagy óbégatásra aztán kifutott az édesanyja és kiszabadította. A csatorna alsó része szétment, Julikának pedig, azon kívül, hogy a homloka csíkos lett, mint az indiánoké, s aznap úgy is maradt, a szemöldöke pedig széjjelebb állt a kelleténél, s igen-igen a füle felé tartott, nem történt semmi baja.
Sokan voltunk az utcánkban, ahányan, annyi félék, és folyton zsimóréztunk. Mindig akadt valami vitatkozni való, amiből bakalódás is lett, de legtöbbször megoldódott egymás között, úgyhogy a felnőtteknek csak nagy ritkán kellett beleavatkozniuk a rendfenntartásba, vagy a „ki ütött vissza először” esetek tisztázásba.
Négyéves koromban, eluralkodott a versenyszellem az utcában, s mindenki nagyobb akart lenni a másiknál. Én is Gere Bözsikénél, akivel egyidősek voltunk, de ő két ujjal magasabb, csendesebb és jobb leányka.
— Ugye édesanyám én vagyok a nagyobb?— fordultam anyámhoz, hogy minden áron nekem legyen igazam.
Anyám bele is ment a játékba, háttal állított egymásnak, összetette a vállunkat, mondta, hogy húzzuk ki magunkat, könyvet tett a fejünkre, s nagy akkurátusan lemért, majd egy meggyőző hasonlattal megnyugtatott.
— Persze, hogy te vagy a nagyobb, te akkora vagy fiam, hogy a réce seggén is lajtorján jársz bé.
– Na, látod – e? – mondtam büszkén Bözsikének. Anyám mestere volt az efféle útbaigazításoknak, két szóból úgy elvágta az érdeklődésedet, hogy utána egy jó darabig elment a kedved a kérdezősködéstől. Aztán ez a ,,lajtorjás réce segge” szállóigeként nagyobb korunkban is többször felbukkant a családi szóhasználatban, de inkább hangulatkeltés céljából.
Öt évesen koromban sok panasz volt rám: verekedek az utcában, még a fiúkkal is. Aki ellenkezett, vagy rosszul viselkedett, vagy akinek egyáltalán nem állhattam a maflaságát, annak behúztam az oldalába. Apám alig ért haza a munkából, ledőlt volna egy kicsit pihenni, de ahogy az újságot a kezébe vette, jöttek a szomszédok, hogy megint kinyírtam valakit. Valahányszor panasz volt rám, oda hívott maga mellé, felvette a magázó viszonyt, keményen a szemembe nézett, felemelte vastag mutatóujját, intett vele vagy kettőt, s előtérbe helyezte, hogy jól vigyázzak, mert ha még egyszer rossz híremet hallja, ellátja a bajomat. De sokáig nem történt semmi, s én a figyelmeztetést mindig elengedtem a fülem mellett. Aztán egyszer, (a már nem tudom hányadik panaszos szomszéd után) mikor nem is számítottam rá, s a vastag mutatóujjával se fenyegetett, ahogy addig tette, hirtelen felszökött a fotelből, s akkorát ordított, hogy a nagy sarokablakok is beléremegtek.
– Hát mióta mondom, hogy tessék rendesen viselkedni kisasszony!
Jól megráncigált, egy kemény vállfogással kivitt az előszobába, s kukoricára térdepeltetett. Akkoriban ez volt a szigorú büntetés. Szegény apám, jobban szenvedett ilyenkor, mint én a kukoricaszemeken. Jött, ment ide-oda, fújtatott egyet-egyet, nem kapta a helyét, alig bírt ki egy negyedórát, aztán felállított, bocsánatot kérni, megfogadni, hogy a mások bántása többé nem fog előfordulni, s én ezt meg is tettem, sőt később is, éveken keresztül betartottam. Utólag aztán, egy kissé megbánta a fenyítést, mert utána, már nem szöktem neki senkinek, de olyan gyáva kukac lett belőlem, hogy mindenki megvert az utcában, s egy ideig mindentől féltem.
Ahogy növögettünk, már magunkra is járhattunk szabadon a közelben. Jó időben neki a Tanóroknak, a Szabó néni sóskájának (ezért aztán Szabó néni sosem nézett jó szemmel minket), majd be a kukoricásba, s irány a Gát. A nap nagy részében itt portyáztunk nyaranta, itt volt a főhadiszállásunk. Forró nyarak jártak, emlékszem, főttünk meg a nagy melegtől, s ilyenkor késő délutánig, olyan kihalt lett az utca, mintha senki se lakna benne, mert minden fia-lélek gyermek a környéken, aki nem volt megbüntetve, vagy szobafogságra ítélve, ott fürdőzött a Gátnál, melynek pezsgő vize úgy hatott, mint oázis a sivatagban. De ahogy szomorúbb lett az idő, s a Barót pataka is lehűlt, vagy megzavarosodott, újra megtelt velünk az utca. Énekeltünk táncoltunk, színdaraboztunk, sárból, téglaporból tortát csináltunk, s szilvamagokkal kidíszítettük, papsajtot szedtünk, lerágtuk a macskamézet a fákról, mindent elműveltünk, amit tudtunk, s zengett a házunk ablaka a ricsajozástól
– Gyerünk kapura dobni — kiáltotta Vajda Andris a Ráduly Karcsi fehérre meszelt kapulábja előtt, s ha már elkiáltotta magát, akkor gyakorolni kellett a kapura dobást. Nagy kövekből volt építve a kapuláb, de a deszkái már nehezen tartották a frontot, úgy, hogy mielőtt valaki dobott, szerre kettő mindig befutott a háta mögé, a deszkáit támasztani, nehogy hátranyíljon. Mindenkire rá került a sor, de leánykákul nem nagyon volt sikerünk benne. Dzsemesék, (Fazakasék, Dénes Laci, Attila,) akik szinte mindig arcukon viselték a dzsemes kenyér nyomait, mindig szépen teljesítettek, mondtuk is, hogy a sok dzsemes kenyér csodákra képes.
Vajda Andris, a nagy fiúk közül a legjobb kézilabdás, s mint a baróti iskola válogatott játékosa, akit Szentgyörgyre is elvittek meccsekre, rendszeresen foglalkozott velünk, mi meg köréje gyűltünk, és igyekeztünk jól csinálni mindazt, amit mondott. A másik bonviván, a kedves szelíd Kovács Pityu, a Gere Bözsikéék unokatestvére, aki nagyon tetszett nekünk, a hullámos hajával és szerény viselkedésével. Mikor Bözsikéékhez jött a szomszédba, mi már szivárogtunk át a keskeny udvarukra, ahol a Komsák kertjétől a kerekeskútig kihúzott szárító kötélen keresztül ütögettük a labdát, s mi ezt voleynak neveztük. Kovács Pityu nem volt nagy sportoló, de mindenhez volt tehetsége, s az ilyen labdás játékban is úgy tudott biztatni, mint egy igazi edző.
— Gyerünk lányok, nem kell feladni, jó lesz ez így, három passz és túl a hálón – (mármint a szárítóspárgán). Mikor valamelyik térfélen lepattant a labda, pontot kapott a túlsó oldal, s míg mi nagy lelkesedéssel követtük az utasításait, ő a szája előtt tartott szökős spárga fogantyújába közvetítette az eredményt a marosvásárhelyi rádiónak, s mindig rögtönzött valamilyen dicsérő szöveget rólunk, de nem úgy, ahogy hozzánk beszélt, hanem kényeskedve, ,,marosvásárhélyi ”akcentussal úgy, ahogy a rádióban hallottuk.
Az utcában olyanok voltunk, mint a testvérek, s ez az összetartozó jó érzés a felnőttektől áramlott felénk, hisz a szomszédság is úgy viszonyult, mintha szegről –végről rokonok lettünk volna. Hol egyik, hol a másik szomszédban ettük a finom almástésztákat, lekváros kenyereket, s ahol éppen voltunk, ott foglalkoztak velünk valamilyen irányban. Anyám versekre tanított, Bözsike néninél (aki varrónő is volt) csináltuk a rongybubákat kukoricacsuhéból, és szép színes rongyokból, melyek megmaradtak a ruhák széléből, és zsákokba rakva várták, hogy csíkokká varázsolják őket valamelyik rongyszőnyegben. Bözsike néni sokat kézimunkázott, varrt, kötött, horgolt, és közben mindig énekelt. Mikor meghallottuk a dalolását a kerten át, tudtuk, hogy valami szép kézimunka készül a keze alatt, s osontunk be, a színes rongyok reményével.
Szentpáli Julikáék Oklándról kerültek Barótra, és házunk nagy szobáját bérelték, de játszani ott se lehetett, miként nálunk, a szigorúság miatt. Nem szerették a felnőttek, ha begyűltünk valakihez, s rendetlenség maradt utánunk. Az utca pedig mindenféle játékra jó volt, az volt az otthonunk, ott tudtuk igazából kitombolni magunkat, de a vénasszonyok ott is rossz szemmel néztek a nagy ricsaj miatt.

Ráduly Ilonka néni, akitől a tejet hordtuk, mindig morcoskodott az utcabandánkra, pedig az unokái is, velünk tartottak. Mikor már nem bírta a zsimórét, vagy ha valamit akart Jutkáéktól, sipító hangon kikiáltott az ablakon, melyet szinte teljesen eltakart a házuk előtt lévő nagy hársfa lombja. Ahogy hosszú karjával kifenyegetett, mint egy vézna hadvezér, mivel nem látszott az ablakuk a hársfától, úgy tűnt, mintha egyenesen a fáról integetne. Olyan volt a hátrakötött kendőjében, a fa lombjában, a fehér virágok között, mint egy vén kakukk, de a banda sokszor ráörökítette a mókuska énekét is, hogy ,,Loncika, Loncika felmászott a fára”… A kapuján mi csak akkor mehettünk be, ha el kellett hozni a tejet. Az udvarán a két nagy eperfa alja tele volt hullott eperrel. Milyen kövér, finom volt a fehér is, fekete is, amit annyira kívántunk, de hiába kértünk, nem adott, inkább feletette a pipékkel, tyúkokkal, s ha elment otthonról, gondosan bezárta a kaput, nehogy betévedjünk. Csak úgy, zokni nélkül lépett bele fekete gumi kalucsnijába, mely 2 számmal nagyobb volt a lábánál, s furcsán trotyogott minden lépésére, mikor elkaftatott előttünk.
Aztán Gere Katika, a nevezetes jó kislány, az udvarias, kedves, jó példa az utcában, egyszer csak nagyot gondolt, s testvérével, Bözsikével, bosszúból az eprekért, jól megviccelték, mikor tojásért mentek. Ahogy kísérték hátra a tyúkudvarba összeszedni a tojásokat, Ilonka néni vitte a kukoricás zacskót, hogy egyúttal hintsen a tyúkoknak, de azt nem vette észre, hogy ők egy markocskával kivettek belőle, s ahogy lépésben menegettek mögötte, ügyesen pottyantottak hátulról egy-egy kukoricaszemet a kalucsnijába. Lépett egyet, rázogatta a lábát, lehúzta a kalucsnit, kirázta belőle a kukorica- szemet, de már a következő lépésnél újra szúrta a talpát. Nézegette hogy lyukas-e a zacskó, nem tudta elképzelni, hogyan került bele a kukorica a lábbelibe. Katikáék pedig vágták az ártatlan pofát ahogy rájuk nézett, de amint hazaértek a tojásokkal, pukkadtunk ki a kacagástól, mikor nekünk is elmesélték, hogy a faeper meg van bosszulva. Ilonka néni azonban nem lett adakozóbb azután se, de szűcs fia, Ráduly Jóska se volt barátságosabb az utcabandával. Illogatott közbe-közbe ő is, mint a férfiak nagy része az utcában, de a hangját sohase hallottuk, és olyan szép szőrmekalapokat, csinált, hogy attól lett híres Baróton. A felesége, Jolán néni, nagy, hallgatag, kövér asszony, naponta kisétált az utcába, végignézett egy-egy jelenetet, aztán mosolyogva, nyugodt lassú lépésekkel bement a házba, terebélyes hátsója hullámzott, billegett utána, ahogy lépett. Kedves volt velünk, és a gyermekeit sosem rekcumozta, mint minket a szüleink. Az is igaz, hogy Jutka s kicsi Dódi, csendes jó gyerekek voltak. Nem húzták ki magukat a zsimóréból, de nem is volt, amiért szidni őket. Házuk előtt az óriás nagy hársfának olyan illata volt, hogy betöltötte az egész utcát, s ha éjjelre kinyitottuk az ablakot, kellemesen andalított.
A mi utcacskánknak, nagy volt a varázsa, megvoltak a nagy kalandjai, a nagy alakjai, úgy is mondhatnám: a rémei, akik valamilyen esemény kapcsán, minden nap megtették az önmaguk látványos népszerűsítését, s mi a lakói a rosszaságban édestestvérekül, élveztük az előadást, vagy rettegtünk, hogy mi lesz. Még büszkék is voltunk, ha Dacsi (Ráduly Karcsi,) több ízben is haramiáknak nevezett bennünket, miután imbolygó lépteivel valahogy betalált a kapuján.
– Jön Dacsi, jön Dacsi, kiáltotta figyelmeztetésül, valamelyik szemfüles, jelezvén hogy kezdődik a kabaré, mire a jobb láthatóság céljából a házunk elé a járdára gyülekeztünk, ahonnan kiláttunk a Fényesig. Szegény Dacsi, akkora igyekezettel kerülte ki a járda széli póznákat, hogy kitántorgott az út közepére, utána óvatosan vissza a járdára, miközben egyik keze mutatóujjával mutatta magának az irányt. Ha a Bardocz Évikéék háza sarkát szerencsésen elérte, s a sáncba sem esett, aztán a kicsi pallót is eltalálta a járda szélén, ahogy befordult a utcába, a miénk volt. Valamelyik ,,jómadár” a hátához került, s lődörgött utána, a többi pedig röhögte persze, de ő ezt nem vehette észre, örvendett, ha kacskaringós, nagy erőfeszítések árán, a kapuján belül kerülhetett, ahonnan aztán két-három ,,büdös haramiák” kal lekáderozott minket. Mikor már a kapun belül volt, sorra leutánoztuk, hogyan találta el egy nagy lépéssel a pallócskát a járdáról, aztán mi is befordultunk a kicsi pallóról az utcába, s ki-ki egyéni tehetsége szerint Dacsisan, szédelgett befele.
A humorosabb része akkor következett, mikor valamilyen oknál fogva Dacsi, a kapuja mögött irányt tévesztett, s ahelyett hogy befele haladjon, ismét kifelé vette a kanyarokat, mi meg sorban lődörögtünk szembe vele. Akkor egy kis időre megállt, egy pillanatra mintha megvilágosodott volna, felfogta, hogy vele csúfolkodunk. Nagy igyekezet íródott ki az arcára, szemöldökét összerántotta, a száját csücsörítette, egyik kezét ismét előre nyújtotta irányjelzőként, és megiramodott, hogy valamelyikünket elkapja, de ez sohasem sikerült neki. Ha elesett, nagy fortyogások között káromkodott a porban, s mi ijedten futottunk be az udvarra. Már nem kacagtuk, de nem is sajnáltuk Dacsit, mert tudtuk, hogy öreg édesanyjával, Julukával folyton durváskodik, s az hírlett, hogy meg is veri, ha részeg.
Szegény Jula néni, csak egy-egy szót motyogott, rekedtes hangján, s csavart egyet a fején, mikor bemerészkedtünk hozzá, a hátsó udvarba, a dohos pinceszagú tapaszos házába, ahol mindig hűvös volt, és áporodott büdösség. Ott üldögélt egy széken az ajtó előtt, botjára támaszkodva s nézett kifelé a semmibe. Nem tudtam elképzelni, miért kell neki abban a hátulsó, rozoga konyhában lakni, mikor Vilmika lányának, ott van elöl a kikövezett udvara, s a nagy háza, szép tágas meleg szobája, a Hoffmann Klárika néni bérelt lakosztálya mellett. Az is lehetett, hogy Juluka, nem tudott a botjával a lépcsőkön fölmenni. Sajnáltuk szegényt, de akkor semmit sem tehettünk érte, s a szomszédok is elfogadták a helyzetet, segítették, ahogy tudták. Dacsi általában mindig felhúzott a garatra, de a részegségénél is rosszabb volt az iszonyatos, hosszú ideig tartó krákogása, fortyogása.
A felnőttek beszédéből hallgattuk ki titokban, hogy volt egy olyan alkalom is, amikor rászánta magát, s színtiszta józanul elment a misére. Na, akkor történt vele a legnagyobb szégyen. Barót népe már kivonult a templomból s szépen ráérősen menegetett mindenki hazafelé, mikor Putina, a cigány fehérnép, kitámadta őt a cukrászda előtt:
— Szégyeld magadot, te disznyó megb….tál s nem fizettél egy lejt sem —. Jula néni (akkor még tudott bottal járni), hátul jött a szomszédasszonyokkal, s nem hallotta a választékos beszédet, csak a nagy csetepatéra ért oda, mikor már Dacsi is keményen mocskoscigánkurvázta Putinát, mire a nagyszámú rokonság aktívan közbelépett, hogy ami jár az jár, s az apja Hinci Gyula bá neki is szökött Dacsinak. Ha el nem fut, nagy verekedés lett volna belőle. Így mesélték a felnőttek, mikor szegény Jula nénit mérgében meg akarta verni otthon, s a szomszédok összefutottak a védelmére, mi pedig a kerten belül hallgatóztunk.
Azt is elkacagták akkor ott, hogy Hinci Gyula bá egy pártgyűlésen kikérte magának, hogy neki a becsületes neve Ince Gyula, s neki így címezzék a leveleket, de mivel az ügyvéd urat is Incze Gyulának hívták, meg kellett elégedjen a Hinci névvel, nehogy neki küldjék az ügyvéd úr leveleit, az övéit meg az ügyvédnek. A felnőttek azt is elbeszélték akkor, hogy a fia, Gogyi, amíg téglát vetni járt, becsületes munkásember volt, de mikor a kommunisták hatalomra törtek, s ő is valamilyen kollektivista funkcióhoz jutott, bőcs lett erősen, s kikövetelte, hogy a neve után mondják az elvtársat is.
A másik rém, aki szinte minden nap megmutatta magát, s akitől valóban féltünk, Szőcs Jóska volt, a nagy kalapjával. Napközben nem is igen láttuk, mert olyankor elvonult halászni, de szürkületben mikor kezdődött a zsimóré az utcában, egyszer csak megjelent, mint egy gonosz szellem a Tanórok kapujában, ott álldogált egy darabig a Buksáék háza előtt, s lassan közeledett felénk. De bizony akkor mindenikünk feltette a hangfogót, s szerényebbre fogta a modorát. Ő nem bántott senkit, nem is lődörgött, mint Dacsi, mégis féltünk tőle a megjelenése miatt. Hosszúakat lépett a nagy gumicsizmájában, a kalapját mélyen a szemébe húzta, úgy sandított ki alóla, szája szegletében a büdös szivarral. Mély, rekedtes hangján szinte suttogva, mindig odaszólt nekünk valami sejtelmeset, de mi nem mertünk válaszolni, csak néztünk fel rá, ijedt szemekkel, ő pedig láthatóan élvezte, hogy félelmet kelt bennünk. Volt úgy, hogy megállt mellettünk titokzatos képpel, intette, hogy mutat valamit. A vállára akasztott csuhétarisznyából elővette, s megmutatta, mint valami kincseket, a nagy keserűlapiba göngyölt halakat, amiket akkor fogott a Barót patakából. Szőcs Jóska lassan járt, behúzta a nyakát széles kalapja alá, s bólogatott minden lépésére. Ilyenkor elcsendesedtünk, nagy tisztelettel megcsodáltuk a halait, vártuk, hogy elhaladjon, s amikor a Kossuth utcán lefelé eltűnt az alakja, csak akkor jött meg ismét a hangunk. Azt mesélték a felnőttek róla, hogy sofőr korában, ő hordta a komiszt (így hívták a katonakenyeret) és a buktát az Attila táborba a leventéknek. Egy éjszakai fuvar alkalmával, elütött egy embert s akkor az ijedtségtől megzavarodott. Utána az arckifejezése is megváltozott, s nemigen beszélt senkivel.
Estefelé, sötétedés előtt, az volt a program, hogy mindenkit, befogtak öntözni, de akkor már nagyobbacskák voltunk. A mi udvarunkon nem volt kút, a vizet Gere János bácsiéktól, vagy túlról, Jula néniéktől hordtuk, de nem kellett érte fizetni. Ez később, felnőttként is sokszor eszembe jutott a Gyimesekben, ahol egy pár évig nem volt vizünk, de a szomszédban senki jóindulatára nem számíthattunk, s ott ez volt a természetes. Baróton úgy használtuk a Gere János bácsiék kútját, mintha közös tulajdon lenne, s akkor így volt ez rendjén. Mert Erdővidék az Erdővidék. Itt ilyen a lelkület.
Friduska nagyanyám virágoskertjét megöntözni, a vízhordást is beleszámítva, két órát vett igénybe, de külön élményt jelentett, mert olyan kertje senkinek sem volt a környéken, mint neki, s azt meg kellett becsülni. Asszony koromban, mikor már nekem is megadatott hogy virágos kertem legyen, sokszor visszajött a látvány, s olyan kertet akartam, mint amilyen az övé volt. Ahogy a kapuját benyitottad, nem tudtad, hová lépjél, a kavicsok között elfutó százszínű portuláktól, melyek egész nyáron virágoztak, s az udvaron, a nap bármelyik órájában áradt a finom illat a sok virágból. A ház felőli oldalon, a fehérre meszelt kövek mögött, dúsan futott szélkeretként a fehér mézvirág, bennebb a rózsaszín lilás Margit székfű illatos kis bokrai közt egy–egy rózsa, hátrább a dohányvirág, mely csak estére ontotta az illatot, s a ház falán az izabella, igyekezett fölfelé. A bal oldali ágyásban, ki volt mérve minden virágnak a helye a veteményes előtt. Az illatos fehér mézvirág itt is az ágyás szélén, mögötte primulák, tulipánok, nárciszok tavaszra, majd nyáron a bokorrózsák, hátuknál a kardvirágok, dáliák. Mindenik a maga helyén, a legnagyobb rendben, úgy beosztva, hogy eltakarják a veteményt. A rózsafái a Bözsikéék kertje felőli külön ágyásban az orgonák előtt pompáztak, s évente kétszer, háromszor, itt készültek a családi képek.
— Ildi, Mesi, gyertek, járjuk be a kertet, — mondta apám, vállára ültetett és odaállt velünk a rózsafák elé egy pár felvételre.
Az öntözés a vízhordással együtt kemény fizikai befektetésnek számított a gát után, de amíg a vizet hordtuk, s öntöztünk, ki lehetett tervelni a huncutságokat, s valami csúf kiszámolót a bújócskához, az ,,Ete pete béka töke potty”-on kívül, mert ez már nem volt érdekes.
Aki időnként előhozakodott valami új csúfolkodós költészeti remekművel, vagy valamilyen betanult csúnya szöveggel, rímbe szedve, az volt a fénypont a szürkületben, s addig kiabáltuk kórusban a szövegét egymásnak, amíg megtanultuk. A fiúk különösen szerették a kicsúfolókat. Vajda Öcsike is, mikor meghallotta, hogy ,,Öcskös a pete röcskös”, bevágta magát egy művészi pózba, intette, hogy mondjuk kórusban, míg ő kacagásba fulladva produkálta magát, verte össze a bokáját, taposolt a ritmusra.
Vasárnap estefelé zenei aláfestéssel ment az ökörködés. A hátulsó udvarunk mögött, a Deák Feri bácsiék kicsi házának, az utca felőli muskátlis szobácskáját, Boda Gézukáék bérelték. Róluk is tudtuk, hogy családilag be bekortyolnak. Mikor Boda néni kendője hazafelé menet, egy kicsit félre volt csúszva, már készültünk az újabb kihívásra. A kis házból jól kihallatszott harmonika kísérettel a szenvedélyes nóták sorozata, amit mi nyomban le is játszottunk kint az utcában. Szép erős hangja volt Boda Gézukának, s az édesanyja vékonyan tercelt neki. Amilyen volt a zene, ahhoz alkalmazkodtunk a marháskodásban is. Mikor hallottuk, hogy ,,könnyben úúsziiik két szemem pillája”, mindenki szomorú arcot vágott, s pillogtatni kezdett, a ritmusosabbakra pedig táncoltunk, s bolondoztunk nagyokat. Mikor nem volt nótázás, s nem adódott lehetőség a labdázásra sem, letelepedtünk a házunk oldalánál álló nagykőre, s olyan rémtörténeteket meséltünk nagy fantáziával, hogy mire be kellett menni az esti mosdásra, s a fák árnyai is különleges alakokat formáltak magukból, már tele voltunk félelemmel.
A rémmesék között persze észre se vettük, hogy közben sötétedni kezdett, s ismerős kolompolással jövöget a csorda. Mindig csodáltam, ezt a maguktól hazataláló képességüket.
A Ráduly Jóskáék tehene jött elől s egy hosszúra nyújtott bőgéssel jelezte a többi idevalósinak, hogy kanyar balra, befelé. Ide-oda löttyenő tejcsarnokukkal andalogtak el mellettünk, s mentükben a Buksa Zelmáék házáig, telelapótyázták az utcát. Utánuk a kecskék, s a juhok, csengővel a nyakukban, potyogtattak minden lépésükre azok is egy rend berikét.
– Megjött a csorda lépj a tehén fosba – fújtuk kórusban, majd valamelyik elrikkantotta magát.
— Kell-e piros alma, s mondott egy nevet. Valaki igennel kellett feleljen a játék kedvéért. Akkor a banda kórusban szembe kiabálta vele.
– Várd meg az estét, jönnek a kecskék, fogd fel a farkát, s potyognak a szép piros almák.-
A kecskék nyaldosni kezdték a nagykövet, amelyre le voltunk telepedve, de ilyenkor már befele állt a szekerünk rúdja. Sötétedés után rendes gyermeknek a kapun belül volt a helye.
Az esti mosdásnak is megvolt a ceremóniája: vizet hordani a mosdótálba, lemosakodni tetőtől talpig a kicsi konyhában, és szépen bebújni a Friduska ropogósra vasalt ágyneműjébe, de előtte megrázogatni, egyenletesen eligazítani a szalmazsák tartalmát, hogy mindenütt egyformán legyen alattad, s jól aludjál benne. Elmondani az esti imát, beajánlani magunkat, s a család minden tagját a Jóisten kegyelmébe, aztán ábrándozni még egy darabig a nagyanyám horgolt drapériáiból kirajzolódó árnyakon a nagy sarokablakok fölött, ahogy a kinti pózna lámpájának besütő fényére, egy egészen más világ bontakozott ki a falakon körbe. Olyan nyugodt, békés volt ez a drapériák népe, s mintha minden mosolygó fej csak engem nézett volna. Hosszú, hullámos hajuk benőtte az egész szobát, s összekeveredett az ablakok előtti nagy filodendronokkal. Egy ideig azt is elképzeltem, hogy nappal a filodendronokban alszanak, éjjelre pedig a filodendronok lyukaiból jönnek elő, de láttam, hogy a horgolt drapériák rajzolják őket a falra. Gondolatban lehetett beszélgetni is velük, elmesélni a napi eseményeket, s a lelkem féltve őrzött titkait, vágyait. Kedves, szelíd lények voltak, nem ítélkeztek fölöttem, ha valamit elkövettem, vagy hazudtam. Éveken keresztül, minden este vártam lefekvéskor, mikor az utcai pózna lámpája rásütött az ablakunkra, s a nagy hársfa illata is andalított a nyitott ablakon keresztűl. Tudtam azt is, hogy csak értem jönnek, mások nem is láthatnák őket, Ildi se, s a felnőttek se, mert ők kiröhögnék az egészet, ezért a kapcsolatunkról nem beszéltem senkinek, s örültem, hogy csak hozzám tartoznak. Aztán belealudtam a társaságukba, s a hársfa illatába, a sok különleges alak pedig, hűségesen ott maradt velem egészen reggelig, de akkor már a nap sugarai rajzolták a drapériák alakjait a falra, és ismét mások bontakoztak ki belőlük, akik lassan, megnyúltak vagy kiszélesedtek, eltorzultak és csúnyák voltak. Én ábrándoztam volna velük is, mert korán reggel is úgy szerettem az ilyesmit, ám ilyenkor már behallatszott, hogy a szomszédok, s nagyanyám is, seperik a házak előtti járdát, s szégyen volt bárkinek a családból az ágyban heverészni.

(Folytatjuk)