,,Babaka drága”,

Ildit, a testvéremet, aki minden cselekedetében különleges volt, már kicsi korától így szólította anyám. Ezt a különlegest úgy értem, hogy furcsa, és enyhén rafinált, csak így hogy különleges, finomabban hangzik. A lényeg az, hogy mindig kieszelt valami csalafintaságot, amiből baj lett, s amiért aztán én húztam a kurtát.
Ildit nem volt szabad bántani, erélyes módszerekkel nevelni, (mint engem), de még megregulázni sem, mert ha valamiért elkeseredett, olyant eklamsziázott egyet, hogy mindene lemeredt, csak a kék szemeivel jelezte, hogy nem tud mozdulni a földről, s én olyankor mindig azt hittem, hogy meg fog halni ott előttem. Ezt a görcsös betegséget Szántó doktor magyarázta meg a szüleimnek, hogy ezt Ildi akkor kaphatta, mikor a láza negyvenegyről nagyon hirtelen leesett harminchétre, és ezért képződött egy gennygóc az agyán valahol.
– Ez is egy görcsfajta, mint az epilepszia, de mégsem annyira súlyos, és kinőhető – biztatta a doktor bácsi a családot. Anyámék sokat kínlódtak vele, mert tizenkét éves koráig huszonnégyszer volt tüdőgyulladásban. Így mondták. Hazahozták a kórházból, s egy hét múlva vitték is vissza nagy elkeseredve, mert visszaesett. Sorozatosan visszaesett, de Szántó Lajos bácsi mindig tartotta bennünk a lelket.
– Ildikó helyre fog jönni, meglátják, nyomjuk neki a gammaglobulint, a vitaminokat, és megerősödik. Türelem, és kitartó kezelés! – ismételte, valahányszor visszavitték a kórházba, s újra be kellett utalja hetekre. Szántó Lajos bácsi olyan orvos volt Baróton, akit éjjel-nappal lehetett zavarni, mert élt-halt a gyermekekért, s mikor valamelyikük élete veszélybe került a kórházában, saját vérét is beadatta neki, ha talált a vércsoportja. Nagy, kerek fejű, mélybarna szemű, kopasz, nagyon rokonszenves bácsi volt. Amikor vizsgált, maga elé állított, s minden oldalról aprólékosan felmérte a testedet, megmozgatta minden porcikádat, hogy mindened a helyén van-e, elgyönyörködött benned, hangosan is megjegyezte, hogy milyen jól sikerült szép betyár gyermek vagy, meghallgatott, megkopogtatott, aztán megmondta a baj okát. Ha egyszer Szántó doktor valamit megmondott, akkor az úgy volt, s amit előírt, az szent volt Baróton.
Ildire úgy vigyáztak, mint a hímes tojásra, mégis sokszor belázasodott. Alig hozták ki a kórházból, pár napra rá már ágynak esett, s éjszakánként arra ébredtem, hogy ecetszag van a szobában, Ildi tetőtől talpig priznicbe bugyolálva, a szemét se nyitja ki, csak fekszik s zihál szegényke. Reggel újra futottak vele vissza a kórházba, ahol már úgy ismertek minket, hogy szinte minden alkalmazott családi barátnak számított, Picuri nővérke pedig egyenesen rokonnak, mert évekig járta a házunkat a penicillinek miatt, amit otthon is kellett folytatni.
Picuri nővérke, valóban picuri volt, és olyan kedves, dallamos hangú, finom kezű, mint egy mesebeli tündér. Olyan lassan-szépen tudta beadni a penicillint egy kis mesével bevezetve, hogy nem is csípett. Baróton akkor mindenki Picurinak nevezte, s ez a név így, kimondva, feloldott minden tűtől való félelmet, de én itt se tartoztam a vitézek soraiba s elfordultam, valahányszor sor került az injekcióra. Mikor leült az ágy szélére, örökké kérdezett valamit, miközben a tűt hátra tartotta.
– Na, először nézzük csak, ütögessük meg azt a popsit – s mire megfordultál, egy nagyot kacagott, s már zsibbadt is a feneked.
Hát ilyen volt Picuri.
Ildi annyira megszokta az injekciózást, hogy fennkölten tudott mosolyogni, mikor engem már a tű láttára is kirázott a hideg, s amíg én sápadtan reszkettem, az ágy fejénél, ő csak nézett rám, hason fekve a nagy kék szemeivel, s enyhe gúnnyal küldött felém egy-egy vigyort, hogy lám-lám ki a betyár a családban.
Apám éveken keresztül minden reggel méhpempőt tett be a nyelve alá, (azt is mondták, az mentette meg az életét), amitől lassacskán felerősödött. Helyrejött a tüdeje is, de a betegségek miatt úgy elkényeztették, hogy egy idő után nem hallgatott senkire, s megszokta, hogy neki mindent szabad. Nem volt ő rossz kislány, de alattomban, hátulról mindig kieszelt valamit, s ha nem jött össze a terve, a körme nyomát hetekig viseltem az arcomon. A sebhelyek hosszú ideig ott maradtak, de ,,Babaka drágát,, nem szabadott bántani, legfennebb enyhén figyelmeztetni:
– Ildike, miért karmolod le a testvéredet, lelkem? Na, ilyent többet nem szabad csinálni!–ennyi volt a dorgálás a sebhelyeim miatt.
Mikor jó színben akart feltűnni, olyan húzásokat csinált, hogy szüleinknek tátva maradt a szája. Négy éves lehetett, mikor egyik reggel mindenkit megelőzött a felkelésben, s engem is felrázott:
— Keljünk fel, Mesi, s öltözzünk, mert szüleink munkásemberek, menniük kell a bányába! – állt nekem olyan erélyesen, mintha hősiességből nekünk is a bánya felé kellene irányulni ebben a korai órában. Amíg apámék mosakodtak, készülődtek, s Friduska felcsomagolta őket, mi felöltözve, megfésülködve, csokorra kötött cipőfűzővel fél hétkor kiállítottunk a konyhába. Ildinek az volt a nagy tehetsége, hogy hosszú ujjaival már háromévesen csokorra tudta kötni a cipőfűzőt, s ezzel nagyot emelkedett a szüleim szemében, de a szomszédok is váltig csodálták a kézügyességét.
Mikor megláttak kettőnket a konyha küszöbén, apámék szóhoz sem tudtak jutni, hogy milyen jó gyermekek vagyunk.
– Nézz oda, Marika, nézd meg, ezek felöltöztek —mondta apám anyámnak, s Ildi díszelgett, mint egy hadvezér.
– Megköttem Mesinek is a cipőfűzőjét – mondta büszkén, bátran érzékeltetve, hogy ennek a felkelésnek ő volt az értelmi szerzője, mintha ő lenne a nagyobb, de azt azon kívül is tudták, hogy én nem tartozom a korán kelők kategóriájába. Csak pillogtattam nagy álmosan, a konyha küszöbén, mint egy levelibéka, s míg Ildi aratta a babérokat, azt latolgattam magamban, hogy amint a lábukat kiteszik az ajtón, abban a szent helyben visszafekszem, ruhástól.
– Babakám, drága babakám! – mondta anyám búcsúzóul ilyenkor, s én tudtam, hogy ő a kedvenc. Aztán kiültünk az ablakba, hogy lássuk, mikor a bányászkocsi elhalad a házunk előtt, s viszi őket Köpecbányára. Integetni csak a kabinban ülő sofőrnek tudtunk, mert a bányászkocsinak nem volt ablaka, s a tetején lévő szürke ponyvától nem látszottak a benne ülők. Szinte minden eseményre, majálisra, ezzel a fapados, sátoros, teherautóval utaztak a bányavállalat alkalmazottai, de a futballcsapatot is ez szállította a kiszállásokra, s a dalárdát is a szereplésekre. A néptanácsnál történt a felszállás, s valahányszor utaztak valamerre, mindig elcsodáltam, hogy milyen gyorsan s könnyedén másztak fel a kocsi hátuljára erősített, felcsukható vékony létrán az emberek, még a nők is, akik akkoriban nem igen viseltek nadrágot, s milyen szorosan húzódtak egymáshoz a keresztbe helyezett pokrócos fapadokon, hogy beférjen mindenki, s hogy védjék magukat a huzattól. Ahogy a bányászkocsi elburrogott az ablak előtt, szépen visszabújtam ruhástól az ágyba, s míg Ildi a nagyanyám szolgálatába állt a reggeli készítésénél, én még egy jót szundítottam.
Máskor megcsinálta azt is, hogy a diófafurnéros kombinált szekrény fiókjait, amelyekben a zoknikat, kesztyűket, varró felszereléseket tartottuk, átrendezte, mindent máshová rakott, s anyám nem találta a dolgait. Ilyenkor ravaszul figyelt, hagyta, hogy anyám keresse egy darabig a holmikat, aztán, mint egy mentőangyal, csak előállott nagy ártatlan ábrázattal, s mutatta, hogy hol van, amit keres. Anyám nem jött rá a cselre, de nem is volt ideje azon gondolkozni, hogy hová tett el valamit.
– Babakám, drágajó ügyes szolgám, mindennek hogy tudja a helyét! – hallottam a megszokott szöveget, s valahányszor Ildit így,,jószolgázta”, mindig eszembe jutott, amit alkalomadtán nekem mondogatott, hogy büdös dög vagyok. Azt még viccesen is eljátszottuk a rokonságban, s rám is ragadt, hogy ,,Babaka jószolga, Mesi a büdös dög”, ilyen volt a hierarchia. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ha valamit meg kellett csinálni, nem ugrottam mindjárt neki a dolognak, nem voltam olyan,,jóigyekezetű” mint Ildi, de azért amit rám bíztak, csak elvégeztem valahogy.
— Csináld úgy te is Mesi, mintha élnél fiam, ne szunyodj a dolog mellett – mondta anyám sokszor, mert látta, hogy amit nem szeretek, azt csak immel-ámmal végzem el. Persze Ildi mindenben legyőzött, pillanatok alatt lereagálta a dolgokat, s tudta, hogyan kell a jó kislány szerepében tetszelegni.
Öt éves korában azt is bebizonyította, hogy teljesen öntörvényű, s a család ehhez is igazodott. A sok kórházi kezelés után, gyakran hallottuk, hogy ,,ismét kell vizeletet vinni a laboratóriumba”, s ez a szó megtetszett neki. Olyannyira megtetszett, hogy a nagy ruhásszekrény háta mögötti fél lépésnyi helyen, ahol Friduska nagyanyám az üres befőttes üvegeit raktározta, ő is szépen töltögetni kezdett minden reggel egy kis pisit a bilijéből egy-egy üvegecskébe, s azt aztán napokig, hetekig analizálgatta, de nem mondta el nekem se, s a felnőttek se vették észre, csak mikor már furcsa szag kezdett terjengeni a szobában. Anyámék mindent összeszaglásztak, az ágyneműt ellenőrizték, hogy nem pisil-e be valamelyikünk álmában, s a nagy szőnyeget is kimosatták, nehogy kiömlött volna a bili, amit ne vettek volna észre. A szekrény háta mögötti részre azonban nem gondoltak, de nem is láthattak be oda, mert azt, ügyesen eltakarta egy szék támlájára terített nagy hárászkendővel, s kitiltott onnan mindenkit, hogy az az ő szobája. Az sem volt feltűnő senkinek, amikor sokszor órákig elhúzódott a szekrény háta mögé, s ott a csendben milyen jó kislányka tudott lenni, míg mi kint az utcában ordítottuk ki a torkunkat.
Aztán egyszer kiderült minden, mert megérett a szilva, a körte, a ribizli, s Friduska nagyanyám elő akarta szedni a borkánkáit a nagy bevetésre. N,a akkor aztán tényleg fény derült a furcsa szagok eredetére, s a szülők is szembesültek, hogy ,,Babaka drága”, a szekrény háta mögötti keskeny padlón, ügyesen nyitott egy laboratóriumot magának. Csak ült ott nagy csendesen, s töltögette egyik borkánból a másikba a pisit, szagolgatta, nézegette, hogy melyik sárgább, az is lehet, hogy meg is kóstolta, de ezt a szülők teljesen elvetették.
– Úgy-e, nem ittál belőlük, Babakám? – kérdezte anyám kétségbeesve, Ildi pedig úgy ingatta a fejét, húzogatta a vállát, hogy abból nem lehetett kivenni a tulajdonképpeni kísérleti módszereit.
– Ez az én la-bo-ra-tó-ri-u-mom! – mondta ki szótagolva, az er-reket is jól megnyomva, kihangsúlyozva, hogy a nagyszekrény háta mögötti kis térséget ezután is fenntartja magának. Akkor se verték meg, csak megszidták. A lakást jól kiszellőztették, a ,,pisilabor” helyét felmosták, az üvegeket pedig Friduska kifőzte, kifertőtlenítette, megtöltötte finom kompótokkal, és beköltöztette a kamarába. A szekrény hátánál többet nem tároltak semmit.
Ildi azonban, utána is jogot formált magának, hogy az, az ő kuckója, berendezkedett ott, bevitte a játékait, a kicsi párnáját, a plédjét, Friduska díszpárnáiból ágyat vetett magának, beköltöztette a babáit, s játék közben ott aludt el sokszor mellettük. Az utcai bújócskából is sokszor oda húzódott be, a szobaajtót is behúzta, hogy hollétét senki se gyanítsa, pedig feltett szabály volt a bújócskában, hogy a házban nem szabad bujkálni. Egész délután kerestük, mindenütt, az udvaron, a szomszédoknál, hogy nem-e lett rosszul, s beesett valahová, de sehol sem volt. Aztán anyám rátalált a szekrény háta mögött, amint békésen aludt a babáival.
A háromkerekűjét is (amivel már lefordult egyszer a gangról) feladta egy darabig, s behelyettesítette a csavaros tetejű zongoraszékkel. Az lett, lefektetve, az ő motorbiciklije, a tetejét pedig kormányozta, forgatta, a lábakkal összekarcolta a padlót, felgyűrte a szőnyeget, de mindennap elutazott kedvenc helyére ,,Londonyországba” (szoba, konyha, előszoba, tornác, húzás-nyúzás, körbe- kereken,) s mikor visszajött, elégedetten mondta, milyen jól megjárta a hosszú utat egy nap alatt. Aztán ez a ,,Londonyország” is többször elhangzott a nagyszekrény háta mögötti telefonközpontból, amit a laborja helyett létesített, s ahonnan kihallatszottak idegen nyelvű, érthetetlen beszélgetései.
Az emberek csodálták, hogy mennyire elütünk egymástól.
Szép, szőke, vékonyka, kék szemű kislányka volt Ildi. Olyan kis törékeny, ártatlan bárányka, amolyan Friduska féle, kisbaconi Benedek fajta, ezzel szemben én barna, keménykötésű, mint apám, s a Bogdánok általában, vasgyúró, és lusta. De azért Ildi mindig rám volt bízva, Ildire mindig vigyázni kellett, nehogy leessen, nehogy megüsse a fejét, ne futkorásszon, s lehetőleg ne is csináljon semmit, csak üljön szépen, mint egy hoppipa, én meg ott strázsáljam, mint Hamupipőke a gonosz testvéreit. Persze, minél jobban vigyáztam, Ildi annál jobban összekopolta magát, leköltözött a kicsi háromkerekű biciklivel a pince torkába is a tornácról, vagy fellökött engem is, ha tehette, az akkori fényképekena lábunk be is van kötve. Annyit botladoztunk, hogy állandóan sebes volt a térdünk, könyökünk, mindkettőnknek, s ez éveken keresztül kitartott.
A gyakori sebesedésben, engem egy idő után, valahogy furcsa, kellemes érzés kötött a sebekhez, de ezt nem tudta senki. Mikor a seb bepörkösödött, mindig lekapartam, s ezt annyira élveztem, hogy valósággal örvendtem, ha kisebesedett valamelyikünk. Türelmetlenül vártam, hogy behegedjen, s óvatosan, és nagy élvezettel felbillentettem a pörköt róla, és levettem. Mi tagadás, élveztem a sebeket lekaparni. Szerettem vizsgálgatni, hogy milyen a pörknek az állaga és milyen a bőr alatta, s akkor el is határoztam, hogy sebészorvos leszek. Ildi is élvezte az ilyen fajta doktorkodást, ő is szerette nézni, hogy milyen vékony rózsaszínű a bőr a pörk alatt, meg is engedte, hogy szépen, finoman lekaparjam az ő sebeit is, és ezt az egyet nem is árulta be, mint az egyebeket. Anyámék nem tudták elképzelni miért gyógyulnak nehezen a sebeink, csak Friduska nagyanyám jött rá a lekaparásokra, s mindenféle saját készítésű kenőcsökkel, porokkal, ápolgatott.
Így voltunk Ildivel jó testvérekül, szöges ellentétben, míg egyszer csak anyám, a sok családi huzavona, veszekedés miatt úgy döntött, hogy elköltözik a Hargitára, az ottani kaolinbányához, s Ildit is magával viszi. Engem pedig otthagy apámmal, s Friduska nagyanyámmal Baróton. Egy higgadtabb délutánon, közösen megegyeztek apámmal, hogy megpróbálják így is az életet. Na tessék, Babaka drágáját elvitte, s engem itt hagyott, gondoltam szomorúan, de akkor nem bántam, mert így végre én is a figyelem központjába kerülhettem, s nagyanyám szemében én is ,,jó szolga” lehettem. Ez a félig-meddig elválás úgy zajlott, hogy kéthetente hazajöttek hétvégére. Ilyenkor Friduska levágott egy csirkét, becsinált levest, finom nokedlis paprikást főzött belőle, krémest sütött, s boldog volt mindenki. Ildi úgy megváltozott a Hargitán, mintha nem is ő lett volna. Olyan kedves lett, kis finomka, úri kislány, nem rafináltkodott, nem vonta magára a figyelmet, szépen viselkedett, s nekem sírhatnékom volt, mikor mentek vissza. Csak akkor éreztem, hogy mennyire hiányzik a testvérem. Sokáig szorongtam, miután elmentek, hogy a hideg Hargitán újra megbetegedik, s tán meg is hal.
Attól, hogy meg fog halni, állandóan féltem később is. Ha kirándulni mentünk az iskolával, hazafelé a buszban, mikor mindenki mesélte az élményeit a társának, én behunytam a szememet, s olyan látomásaim voltak, hogy Ildi meghalt, mindenki körülötte áll és sír, ő meg a szép kis szőke törékeny kislányka csak fekszik az ágyon mozdulatlanul, ecetes priznicbe bugyolálva. Ettől a képtől, gyomorideget kaptam, s végig fojtogatott a sírás, szorongtam, hogy amíg hazaérek el is temetik, s nem látom többé.
– Mi történt Mesike, ki bántott lelkem? – kérdezte a tanító néni.
— Senki, csak fáj a gyomrom– hazudtam.
Mikor hazaértünk, apám Ildit is kihozta a buszhoz, s milyen boldogság volt, mikor leszálltam, ő pedig futott szembe velem. Egyből feloldódott minden feszültség, s eltűntek a rossz képek az agyamból. Utána még sokszor előjött ez a furcsa érzés, ez a halálfélelem, mikor távol voltunk, felidéződtek a baróti beteges éjszakák eseményei, s láttam a sürgés-forgást, a nagy ijedtséget, kiabálást, s hallottam, hogy nem fogja kibírni, nem marad meg.
Aztán mire én másodikba indultam, Csíkszeredába költöztünk, a család összeboronálódott ismét, s Ildi is, hála a Jóistennek, a méhpempőnek, s az egy éves hargitai erős levegőnek, szépen kierősödött. Új élet kezdődött Csíkban, Ildit is beíratták a csorgói román óvodába, hogy iskolás korában ne legyen idegen a román nyelv a számára. A kalandok persze itt sem értek véget, de akkor már nagyobb volt, s minden csalafintaságot jobban, körültekintőbben eszelt ki. Amit kitervelt, azt meg is csinálta, s ha úgy adódott kedve, elkóborolt, akár egy fél napra is. Mikor megunta a sok idegen szöveget, amit eleinte nem is értett, szépen kisomfordált az óvodából, s elment a moziba.
Otthon már kétségbeestünk miatta, mikor mosolyogva hazaállított, mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy ha az ember megun valamit, akkor változtat a helyzeten.
– Nem emlékszem milyen film volt – mondta, mikor kérdeztük –, az elején szép volt, egy néni s egy bácsi utaztak valahová a vonattal, s néztek ki az ablakon, de én csak akkor ébredtem meg, mikor fehér lett a vászon.
Erre aztán megenyhült a család, s egy kacagással ismét elnézték a tekergést, mint annyi más csalafintaságát, örültünk, hogy nem esett baja s épen hazaért.
Már csak párszor volt beteg, s az eklamsziás görcsei is ritkultak, de még mindentől féltettük, még mindig kis vékonyka törékeny maradt, akire mindig vigyázni kellett, úgyhogy minden kívánságát teljesítettük. A méhpempőt a nyelve alá még évekig minden reggel beadagolta apám, továbbra is ő maradt a hercegkisasszony, az aranyszaróka, a Babaka drága, a jó szolga, de én nem irigyeltem, sőt azt sem bántam, hogy a serénységet illetően, maradtam a lusta ábrándozó, s új helyünkön is rám mondták a régi titulust.