Amikor a teszt – így mondják – kihozta, hogy ő is az, mobilján fölhívta a feleségét, csak annyit mondott, hogy ha valami lesz, az érettségire kapott öltönyben temessék el. Érettségizett pedig pontosan harmincnyolc évvel azelőtt, ezek szerint ha úgy lesz, mint első rossz pillanatában gondolta, akkor élt ötvenhat évet. Egy hete hogy köhécsel, borzalmas álmai vannak, reggel úgy kel, mint kit félig agyonvertek. Harmadik nap már könyörögtek a gyermekek, az asszony sírt, hogy miért nem megy orvoshoz. Máskor nem figyelt volna, és senki ezekre az apró bosszúságokra, de most… Az utcában meghaltak Kocsisék, előbb a férfi, aztán meg a felesége. Mindig tudtam, hogy patriarchátusban élünk még most, a huszonegyedik században is, mondta erre ő. A férfi vadászik, részt vesz a közéletinek vagy politikainak mondott törzsi szertartásokon, az asszony pedig mos, vasal, takarít, ellátja a gyerekeket. Gondozza – javította ki ilyenkor férjét szemérmesen a feleség, mert a gyerek is emberből van. Belőlünk! S ha diadalmasan mondta, igaza lehetett, mert ez volt kettejük életének legnagyobb teljesítménye. Minden más kisebb. Azt nem tudhatta, és senki, hogy a fáklyát ő viszi majd az alvilágban, mutatva az utat. Ez Kocsiséknál történt, béke velük. Most rajta a sor. Az érettségi öltönyömben temessetek el. Ezt azért mondja, mert a világ az elmúlt harmincnyolc évben többet változott, mint ő. Hát igen, ő ugyanaz maradt. Szertelenségeiben („elfutásaimban”) és megjavulásaiban, mint volt tizennyolc évesen. Az állandóságot alakja és súlya is hordozza: pocakja változatlanul nincs, hetvenöt-hetvenhat kiló volt akkor is, most is. Amit viszont nem mondott el soha senkinek, legkevésbé az asszonynak: hogy először akkor lett szerelmes, amikor bejáratta az öltönyt. A próbaúton. Húsvéti locsoláskor vette föl leghamarabb, kötött nyakkendőt is. Nagyon sután érezte magát, amikor azt kellett mondja, én kis kertészlegény vagyok és a többi, de elmondta, utána jött a locsolás. A lány kikísérte és három szál jácintot tűzött a zakó hajtókájára. Ma is csodálkozik, hogy lehetett akkora hatása annak a pillanatnak, hogy annyira megmaradt benne, sőt, mint a tarlótűz, amit csak fölerősít a szél, egyre élénkebb lett, tán mert olyan részletek is hozzácsapódtak, amik valójában meg sem történtek, viszont annál képszerűbbek lettek a neki nem múló időben.

*
Az egy esztendővel ezelőtt a Nemzeti Népegészségügyi Központ – a magyarországi – közlésében megjelent Eljárásrend a Covid-19 megbetegedésben elhunytak temetésének különös (én így írtam volna: különleges) szabályaiból:
1. A közeli hozzátartozók, esetlegesen egyházi személyek közreműködésével, a halál után búcsút vehetnek az elhunyttól az egészségügyi intézmény eseti elbírálása alapján.
2. A hozzátartozóval a végső búcsúvétel előtt meg kell ismertetni a védőeszköz-használat és a kézhigiénia szabályait.
3. A búcsúvétel során kerülendő az elhunyt holttestével való érintkezés.
4. Gondoskodni kell valamennyi cső, drain vagy katéter eltávolításáról az elhunytból. A holttest bőrét helyileg fertőtleníteni kell 0,1 % töménységű nátrium-hipoklorittal (hipó). A természetes testnyílások elzárását követően a holttestet dupla műanyag (szivárgásmentes) zsákba kell helyezni.
Végül pedig: (18) Az általános előírásoktól eltérően a COVID-19 fertőző betegségben elhunyt temetésre való előkészítéséhez, szállításához műanyag (pvc, polietilén fóliát) vagy más, földben le nem bomló anyagot, kelléket szabad használni, azt az eltemetés során földbe helyezni.