Mélyül az örvény

A magyarok többnyire részvétlenek voltak, passzívak és követelőzők. Amikor ’88 körül egy csomó tanári család kivándorolt Magyarországra, és Zsiléta abban reménykedett, hogy változni fog az életük, mama ráripakodott anyura: Innen nem megyünk el, itt halt meg papa! Így aztán a szomszéd lépcsőházba sem költöztek, pedig az egyik házaspár felajánlotta a maga sokkal takarosabb lakását. És ha nem lett volna takarosabb, akkor sem ott élték meg azt a sok Bermuda háromszöget. Szóval tőlük az úgynevezett barátokig és a csöppet sem úgynevezett rokonokig, akik nagyrészt lenézték őket, mind MAGYAROK voltak: gőgösek és tehetetlenek. Zsiléta ritkán találkozott olyan csodálatos emberrel, mint amilyen Misi bácsi volt.
A románok viszont kedvesek, szívélyesek, talpraesettek voltak. Nicu bácsiék akkor is behívták, ha Ioana éppen nem volt otthon: hai, drăguță, nu-i nimic, o aștepți aici. Faluról származtak, de soha nem érezte a tekintetükben a fölénynek örülő szánalmat. A másik Ioana, Raluca, Marius Grozavu: egyik sem mondta, hogy élni tudni kell, mint az első unokatestvére Zsiléta életének egyik legmélyebb pillanatában. A magyarok úgy jártak-keltek a világban, mintha eleve megillette volna őket valami kiváltság, s ennek birtokában nem is lehetett volna másként viselkedni, mint embertelenül.

Aranyemberek

Apu őrült volt, hozzá képest az a doktorjekylles kismiska. Ha bort ivott, ilyen volt, ha pálinkát, borzasztó, ha kevertet, képzelődött, ha meg józan volt, nem volt nála kedvesebb ember a világon. Szörnyű nehezen lehetett végighallgatni a tanítványok, a szülők és a kollégák áradozását: jaj, hát az egy aranyember! Akkor költözz össze vele, gondolta Zsiléta.
Ráadásul vadász, puskát tartott otthon. Már az is nagy besteség: annak az állatnak bőre van, lélegzik, szeme van, Jézus Mária. Apu meg csak megnyúzta, mintha nem lenne semmije.
Ezért nem lehetett szólni a molesztálásokról sem. Az első Kádár volt, a keresztapu kollégája: amikor Zsiléta kamaszlány lett, a falhoz szorította, és amikor tökön rúgta, még utána is kiáltott: Elkaplak én! Később meg az a perverz földrajztanár, Cozorici. Vojvodának csúfolták arról a színészről, aki Ștefan cel Marét játszotta a tévében. Annak folyton az ölébe kellett volna ülni, de Zsiléta soha nem ült, erre elvágta.
Arra rájött apu, mert még Zsiléta árnyékáról is leolvasta az igazságot. Elmentek Cozoricihoz, az be akarta csapni az ajtót, de apu berontott, megrázta. De hát nem azért Vojvoda az ember, hogy egy ennyitől megijedjen.
Amikor keresztapunak a lányát lesimogatta a szomszéd, a szülei azt mondták, miért öltözött kihívóan. Úgyhogy tényleg nem volt kinek szólni, csak védekezni, ahogy lehet.