Szakad az eső, és Dénes úgy áll ott a járda közepén, mintha odaszögezték volna egy világi passiójátékban. Hogy Dénesnek hívják, ezt is csak abban a pillanatban tudtam meg, amikor elengedtem a kezét. Addig ha gyér is volt a forgalom, de kerülgető. Jobbra. Balra. Végül egy rolleres kissrác telibe trafált. Dénes haja becsimbókosodott a téliesült időben, valami spencer volt rajta, ami tönkreázott. Ahogyan először Dénesről is gondoltam. Nem tud megindulni? Nem. Lebénult mindkét lába. Segítsek? Igen. Az utca enyhe kaptatónak indult, a járdát élősövény választotta el a zöldtől. Megfogtam a kezét. Az is ázott volt, jéghideg. Na jöjjön. Előbb az egyik lábát csúsztassa előre, majd húzza utána a másikat. Az első lépés megvolt, de a második csak nem követte. Álltunk egymás kezét fogva, és csak hullt az a hitvány aprószemű, mindent áztató eső. Meg se mukkantam, mert mit lehet ilyenkor mondani? Kérdezzem meg, hogy megy vagy jön, honnan, hová, miért, van maroktelefonja, hogy beszóljunk az asszonynak, van asszonya egyáltalán? Gyerekének, gyerekeinek, hogy jöjjenek, mert lépni sem tud. Vagy taxiért. Semmi ilyesmi, és közben egyre szaporább lett az eső. Ha el tudnánk kecmeregni valahogy a közeli blokkbejáróig, ott legalább nem ázik, és közben azt is kitaláljuk, hogy szabadulhatunk ebből a csapdából. De az a bejáró körülbelül tizenöt méternyire van, ami a már kipróbált haladási sebességünkkel mérve egy teljes óra. Azalatt tüdőgyulladást kapunk, s ha szerencsénk van, már neki is állnak gyógyítani. Valami hasonló motoszkálhatott benne is, amikor megszólalt: kovidos voltam, és úgy látszik, nagyon legyengültem. Reggel még elvoltam valahogy, de most mint egy darab fa. Engem pedig abban a pillanatban kirázott a hideg. A Kovidot csak nagy betűvel szabad leírni, akkora úr manapság. Borzalmas gazdája a világnak. Mikor engedték ki a kórházból. Vagy két hete. De azóta nagyon hamar kifulladok. Állunk a járda közepén, s a világért se engednénk el egymás kezét. Pedig látszik az ő utcája, a Szent János utca, átmehetnénk a zöld sávon, száz méter, százötven, nem tudom, az utca alsó vagy felső felén lakik. De ez két nap, ez az út. Mit mond majd a felesége (ha van), és mit mond az enyém, akitől úgy búcsúztam el, hogy ötven perc és otthon vagyok… Ebben a pillanatban megérkezett a megmentő, egy idősebb asszony, na itt van, Dénes (akkor tudtam meg, hogy hívják), jöjjön szépen, hazaviszem, én is arra megyek. Tudja, mi rég hogy ismerjük egymást. Míg fiatalabb volt, a férjemmel barátkozott. Belékarolt a férfiba, csoszogva megindultak, s ez természetesen több volt, mint a korábbi álldogálás.
A kézfogás nem mindig elég, bár egy Bach-kantáta szerint te fogod a kezem, uram. Ez a segítség legképibb megjelenése szóban-olajképen, a zenében is. Mennyeinek ígérkező megoldás, de amennyire szép, annyira meddő. S közben ónosra vált ez az eddig is hideg eső.