A zongoravizsga

Ott állunk, boldogan mosolyogva, az unitárius imaház kapujában, a sikeres vizsga után. Ez a kép visszavisz a gyermekkorom szigorú zongoraórás, mesebeli világába.
A zongora vizsga évente megrendezésre került az unitárius papilak nagy szobájában, és arra hívatott, hogy a tanítványok bemutathassák. mennyit fejlődött a zongoratudomány az előadásukban.
Aki szerette a zenét, s aki tehette, beadta a gyerekét Ibolyka néni keze alá zongoratanulásra, s mint sok más egyéb, ez is hagyomány lett Baróton. Nem számított, hány éves voltál, Ibolyka néni mindenkit elfogadott és tehetsége alapján megtanított zongorázni.
Engem is hat évesen, persze a megkérdezésem nélkül, mert szüleimnek az én beleegyezésem akkor nem volt fontos. Soha semmiben nem voltak annyira egy véleményen, mint abban, hogy belőlem zongorista legyen. S mert Barót javarésze odajáratta a gyermekeit Késmárki tiszteletes asszonyhoz, hogy ragadjon rájuk egy kis zenei műveltség, nekem is fel kellett zárkóznom melléjük.
Különben is, anyám szentül hitte, már négy éves koromban, amikor még nagyon szeretett, hogy csodagyerek vagyok, mert úgy mondtam a meséket, verseket, mint a vízfolyás s ha vendégek jöttek, kiállítottak szavalni, hogy erről mások is megbizonyosodjanak. Székely Veronka néni komaasszony is csodálta, hogy mit hoztam ki a Hamupipőkéből, amit két évesen selypítettem el neki. ,,Velonka néni, képzeld el, hogy Hamupipőkének az unokatestvélének, levágták a lábujjkáját, hogy találjon, a cipő s úgy fájt a vél”, hát így alakult kétéves fantáziámban a mesécske, hogy folyt a vér benne. Szóval látván, hogy ilyen mesélős szavalós fajta vagyok, s naphosszat beszélhetnékem van mindenkivel, gondolták, művész leszek, de ha nem is leszek akkor is jól fog, ha ragad rám is egy kis zenei kultúra.
Írni-olvasni még nem tudtam mikor hatévesen beírattak Ibolykához, s megvették Brassóból a szép bútort: a bécsi pianinót. Ahogy felnyitottuk, a kottatartó alatt, arany betűkkel volt ráírva a származási helye és a gyártója.
– Franz Wirth Wien Klönigh Griech Hofliferant — olvasta anyám németül, s akkor azt gondoltam, tényleg kiválasztott vagyok, hogy ilyen aranybetűs hírességek gyártmányán kezdem a zongoratanulást. Gyönyörű hangja volt egy- egy billentyűnek, mintha angyalok zenélnének a belsejében.
Ibolyka néni azzal kezdte az első órákat, és ezt otthon is gyakorolni kellett,-hogy hogyan kell ülni egyenes háttal a zongoránál, hogyan álljon szépen a kéz a billentyűk fölött. Pár napig csak leültem és ültem egyenes háttal, szépen. Aztán jött az alma. ,,Alma, alma”, ez volt a szavajárása, később is, mikor laposan billentettél, s a hosszú ujjaival úgy megszorította a tiedet, hogy a szád is elfacsarodott tőle.
– Úgy tartsad a kezedet, mintha alma lenne a tenyeredben, szépen gömbölyűen, s az ujjakkal billentsél magasabbról — mondta magyarázón sokszor. Ezt az otthoni gyakorlásnál úgy oldotta meg Friduska nagyanyám, hogy egy gézzel felkötött két kicsi almát a tenyerembe, s azzal kellet taz ujjgyakorlatot egy fél óráig billentgetni vigyázva, hogy az almák le ne essenek, de én már akkor éreztem, hogy szenvedélyes zongorista sose lesz belőlem. Az eszem folyton azon járt, hogy mikor mehetek már ki az utcába.
Ibolyka nénihez heti kétszer jártam, s otthon mindennap szigorú gyakorlás. A hangjegyeket, és a hangsort mesemódszerrel tanította, mindenikhez egy nevet rögtönzött, s leénekelve a hangsor így festett:,,Cécicacéééé, Dédudadéééé, Évikeééé, Ferike efff, Gézukagééé, Ágikaááá, Hajnikahááá, Cécicacééé, s itt megérkeztünk, itt a vééég, menjünk szépen visszafelééé,, Otthon is egy darabig az egész család fújta, hogy könnyebben megjegyezzem. ,,Cédúr dédur kemény hadúr”, így kezdődött a zeneoktatásom.
Sokan jártak zongoraórára Ibi nénihez, és mind nagyobbak voltak nálam. Barta Gabi, Ilyés Cili, Ilyés Béci, Téglás Edó, Egyed Geri, és a még nagyobbak egy páran, akik a hátsó sorban állnak: Lőrincz Lidi, Késmárki Zenikő s a magas fiú, Ince Tibi, akit én zsiráfnak szólítottam. Ezek már nagyon tudtak, szépen adták elő a nehezebb darabokat is és néhányan be is jutottak a marosvásárhelyi zeneiskolába. Egyed Geri volt a jó példa zongorista, mindig őt dicsérte mindenkinek, hogy milyen tehetséges. Többször hamarabb mentem, hogy hallgassam az órájukat, s hogy Ibi néni hogy értékeli őket, de amikor megláttam, úgy magával ragadott a királynői kinézése, hogy nem jegyeztem meg a szavait.
Úgy állt a zongora mellett, mint egy modell. Nagyon szép nő volt Ibi néni. Magas, csinos, de nem olyan természetű, mint a tiszteletes feleségek általában. Ő rendszeresen tornázott, formában tartotta magát, Bibarcfalvára járt úszni, s áradt belőle az erő és a vidámság. Késmárki tiszteletes pedig, mintha az ellentéte lett volna, alacsony, kedves megjelenésű, zömök, szelíd papbácsi, aki mindig mosolygott a gyerekekre. Apám mesélte, hogy nagyműveltségű ember, kitűnően tudott prédikálni, s Baróton a régi időkben románt is tanított, de Ágnes néni mellett, a kultúrtevékenységekbe is besegített. Nekem az a kép maradt meg róla, ahogy munkába indulva, mosolyogva odament a zongora mellé, és búcsúzóul kezet csókolt a feleségének. Én ilyent addig nem láttam, de akkor úgy eltátottam a szám, hogy Ibi néni hogy tud olyan fenségesen állni, mint egy királynő, a zongora mellett, és magasról nyújtani oldalt a kezét, a csókra, mint egy balerina, a papbácsi pedig milyen tisztelettel hajlik meg előtte, mint egy komornyik az úrnője előtt.
– Na Mesike,- ültetett le,- most rajtad a sor, egyenes hát, ujjgyakorlat, skála, külön kézzel, és két kézzel, hármashangzat, futam — mondta erélyesen. Így kezdődött minden óra. A végén megkérdezte, hogy hányszor gyakoroltam el, s én ráadtam jócskán a gyakorlásszámra.
— Na, gyere csak, mutassak valamit, látod azt a magas fenyőfát a fasor elején a kertemben? Azt a kis rigócskát látod-e ott fenn az ágon? Na, az a rigócska nekem mindig elfütyöli, hogy mennyit gyakorolnak a tanítványaim. Úgyhogy mielőtt megérkezel, én csak fölnézek az ágra, s megkérdezem: rigócskám, rigócskám, mondd meg szépen nékem, Mesike ma hányszor gyakorolt, s a rigó füttyenti rögtön. – Ezt a rigócskámat pont úgy mondta, olyan hangsúllyal, mint Hófehérke gonosz mostohája a tükör előtt, hogy ki a legszebb a világon. De ha kinéztél az ablakán eléd tárult a kertje, mely olyan volt mintha tündérek csinálták volna, nagy ovális park, tele színes apró virággal s bokrokkal, de nem olyan mint a nagyanyámé, hanem mint egy kastély parkja. A kaputól a bejáratig húzódó fenyősor beárnyékolta az udvart, s rejtélyes volt benne minden, a papilak is mint egy csodavár, a macskák birodalma, s Ibi néni, mint a vár titokzatos úrnője az ablakban, amint a rigóval beszélget.
Csak az nem tetszett nekem, ahogy változtatta a hanghordozását. Mikor beléptél vagy indultál haza az óra után, vagy találkoztál vele máskor, vagy mikor hozzánk jött Friduskához, nagyon kedves, mosolygós tudott lenni, úgy csilingelt a hangja, mint egy jóságos tündérnek, de ha leültél a zongora mellé, olyan lett, akár egy kapitány. Szigorúan, fennhangon intézte hozzád a parancsokat, ,,billentés, billentés, alma, alma” szinte kiáltotta. Ha jól ment, akkor is fennhangon dicsért, s ezt meg kellett szokni a zongora mellett. A nádpálcát is mindig a kottatartón tartotta, s többnyire hangjegy mutatónak használta a kottán, de az ütemet is azzal ütögette le a zongora szélén. Persze különleges figyelmeztetésre is alkalmazva volt, s ha nagyon felháborítottad, a fejedre vagy a bütykeidre is kerülhetett belőle. Egy mondóka a fülembe cseng ma is, hogy: „engem Géza hátba döngölt fájt” ez is a hangjegyekre volt kitalálva hogy É Gé Há Dé Ef de hogy milyen vonatkozásban, azt már elfelejtettem.
Mindent összevetve, jól ment a zongora, Ibi néni meg volt elégedve velem, és otthon is folyton dicsértek, mondogatták, hogy nagy zongorista leszek. Fél év után már ismertem a kottát, s tudtam a könnyebb népi feldolgozásokat is játszani. Minden hangnak neve volt, és más vonalon lakott. Cica, Dani, Éva, Feri, Gézu, Ági, Hajni, és ismét Cica, s ezek ilyen sorrendben egymás fölött laknak a vonalrendszeren. A kottában két vonalrendszer van, a felsőn elől van a kacskaringós violinkulcs a jobbkéznek, ezen a részen magasan szólnak a hangok, alól pedig a basszuskulcs, a kétpontos fül van elől, mert itt mélyebben szólnak a hangok. Ennyi volt a nagy tudomány meseországban.
A második év elején, mikor már elsőbe jártam, Ibolyka néni előtérbe hozta a zongoravizsgát, hogy legkisebbként, nekem is részt kell vennem rajta, be kell mutatkoznom a baróti közönségnek, s azért is, hogy lássák a szüleim, mennyit fejlődtem. De már az év elején leszögezte, hogy még jobban kell igyekezni, mint tavaly, s nekem akkor már egyre többször esett nehezemre a sok igyekezet, s a zongora is, mert minden jó utcavicces időmet felemésztette, s kiestem a haramia bandából . A többiek az utcából nem jártak zongorára, s egész nap zsimóréztak az ablak alatt, míg én keservesen vertem a billentyűket, de nem mertem volna ellenkezni szüleim akaratával, annyira agyondicsértek.
Ibolyka néni pedig jobban kezdte szorongatni az ujjaimat, még szigorúbb lett, s nekem még jobban elment a kedvem. Sokszor menekültem kifogásokba, s hazugságba is. Egyik alkalommal, már előző nap elterveztem a lógást, hogy elkerüljem az órát.
Az Ágnes néni kertjén át, a temetőn keresztül mentem, mert rövidebb volt a járás, mint az olaszteleki úton, ahol elütöttek egy lovat s hetekig ott hagyták megdögölve a sáncban, a Sikó doktor háza előtt. Annyit néztem, úgy sajnáltam hogy járják a legyek szegényt a nagy melegben, s nem viszi el senki onnan, hogy sokszor elkéstem az óráról. Ahogy kiértem a temetőből, már láttam, hogy Ibi néninél az ablakokon a zsalugáterek be vannak csukva, a bejárati ajtó is ugyanúgy, s a macskák ott kuporogtak előtte. Koppantottam hát óvatosan kettőt, kicsikét, aztán visszaosontam a temetőbe, ácsorogtam még egy darabig a sírok között, s nagy elégtétellel, mint aki jól végezte dolgát mentem haza. Nagyanyám megsejtett valamit, szigorúan rám állt, s hiába mondtam, hogy Ibolyka néni nem volt otthon, ő nagy lobbal visszavitt. Persze a zsalugáterek akkorra már ki voltak nyitva, s már jött a következő tanítvány az órára. Ibi néni felfogta a dolgot, de azért megkérdezte, hogy miért hiányoztam, én pedig mondtam a magamét hogy ,, itt voltam, kopogtam, de nem tetszett beengedni,,. Azt már nem mondtam, hogy csak két kicsikét koppintottam, hogy lehetőleg ne is hallja meg. Szóval ebből aztán nagy baj lett, mert a hazugságot otthon szigorúan büntette apám, s nekem még jobban elment a kedvem a zongorától. Jelzem, mások se rajongtak olyan nagyon a sok gyakorlásért, s Ibolyka néniért sem, de mivel előtérbe helyezték a vizsgát, hát muszáj volt kitartani.
Látván, hogy szépen haladok, anyámék Ildit is beíratták, egy későbbi időpontban, de ő mint minden egyében, amit nem szeretett, ezen is hamar túltette magát. Először egy pár óra után közölte a szülőkkel, hogy ő többet nem megy Zribolyhoz, (így hívta Ibi nénit) s mikor mégis erőltették, egy alkalommal úgy elment otthonról, hogy a szomszédokkal együtt egész nap keresték mindenütt, míg sötétedéskor haza nem hozták Annóka néniék a felszegből. (Na, ennyi volt neki a zongoratanulás. Többet aztán nem is erőszakoskodtak, nehogy kiújuljon az eklamsziája. ..)
Anyám utána már elvitte magával Hargitára, s csak kéthetenként jöttek haza Barótra. Akkor így alakult az élet, hogy a család fele it,t fele ott, de mindig hoztak nekem valami szépet vagy finomat. A zongoravizsgára is meg volt ígérve, valami drága anyag, amiből varrják majd a vizsgaruhát, s amit két héttel azelőtt rám is alakított Annóka néni. Nagyon szépre sikerült a dekoltos ruhácska. Alól egy vászon betét, rajta átlátszó nylon anyagon fehér havasi gyopárok nyomva, hozzá fehér lakkcipő. Boldog voltam benne. Anyám mosolygott, átölelt, s olyan jól esett, hogy engem is szeret, nem csak Ildit. Akkor tudtam meg, üzente nagyanyámnak Manyika, hogy Pistiék is jönnek a vizsgára engem megnézni, mert unokatestvérekül ez így járja.
– Aztán vágd ki a rezet jövő vasárnap, mikor jövünk — biztatott anyám–, egy versikét is írt neked az egyik kollégám a Hargitán, azt is el fogod szépen mondani Ibi néninek a vizsgán—mondta lelkesen. A verstől nem féltem annyira, mint a darabtól, s a négykezestől, amit Zsiráffal kellett játszani, a legkisebb és a legnagyobb alapon. Sok volt az élmény, körülöttem forgott a világ, és csak velem foglalkozott a család. Én pedig igyekeztem, gyakoroltam, a szép ruhácska meghozta a kedvemet. Otthon többször is felvettem, s nagyanyám hármas tükre előtt gyakoroltam a meghajlást.
Nagy izgalom volt a vizsga előtt a felnőttek körében is. Szervezkedtek, ki mit visz kínálmációként a vizsgára, hogy változatos legyen a felhozatal. Mindenki kitett magáért, volt, aki szendvicset, volt, aki hideg tálat vitt, mások finom tésztákat, nagyanyám a megszokott almás rétesét vitte, két tálcával.
A vizsga ugyanabban a teremben zajlot,t ahol gyakoroltunk, de ünnepélyesen fel volt díszítve, székek kikészítve a közönségnek, a zongora tetején az ovális poentlász terítőn egy szép, régi, virágos mintájú porcelánváza. Én akkor nem tudtam, hogy itt ebben a nagyszobában zajlottak az unitárius istentiszteletek is vasárnaponként, mert akkor még nem volt unitárius templom Baróton. Szóval, ünnepélyes volt minden, s a közönség is úgy kiöltözött, mintha templomba menne. A sorrendet nem közölte Ibi néni, hogy ne izguljunk, csak ott helyben tudtuk meg, mikor szólított. Bemondta a nevünket, hogy ki hány éve tanul, és mit fog játszani.
Legkisebbként engem szólított elsőnek, s én nagyanyám rózsacsokrával ki is futottam nagy bátran (nehogy észrevegyék, hogy izgulok). Később mondták, hogy nem szabadott volna futni(nem az utcában vagy, fiam alapon). A kezemet szépen tartottam, mint egy igazi művész, és a darab hamar lepergett hiba nélkül. Meghajlás után Ibi néninek elmondtam a verset, melybe az árulkodó fenyőrigócska is bele volt foglalva, de ott azt énekelte, hogy nem csalódott bennem. Ez is szépen sikerült, Ibi néni szigorú arca helyett megjelent a mosolygós jótündéré, s azt is láttam, hogy pillogtat nagyon, mikor a csokrot átadtam. Nagy taps következett, mondták, hogy bravó, s én szégyelltem magam a felhajtásért. Apám-anyám hátul egymás mellett, ragyogtak a sikeremtől, s ahogy tekintetünk találkozott, láttam, hogy meg voltak elégedve a teljesítményemmel. Felszusszantam, hogy mehetek helyre, de akkor következett a váratlan meglepetés, hogy Bogdán Pisti (aki otthon meg volt tanítva, hogy engem köszöntsön a darab után), eltátotta a száját, csak akkor indult el mikor már visszaértem a helyemre. Hát ő kézen fogott, s mivel nem akartam már visszafordulni, visszaráncigált a zongora elé, ott meghajolt, ahogy megtanították mint egy úriember, s egy ölelős puszival átadta a virágot meg a csokit. Akkor ismét egy nagy taps következett, de én már nagyon szégyelltem magam a jelenettől. Jó hogy előre vett Ibi néni, s megszabadultam az izgulástól gondoltam magamban, s a többieket már nyugodtan hallgattam. Utánam Ilyés Béci következett, aztán szép sorjában a nagyok. Ibi néni mindenkit bemutatott és elmondta hogy haladt, s a dicséret után mindenki jól szerepelt, nem volt tévedés sehol, Ibi néni arca megtelt büszkeséggel. A záródarabról már el is feledkeztem a nagy hangulatban. Mikor Zsiráf felállt s feléje fordultak az arcok, akkor kaptam észbe, hogy nekem is mennem kell vele. Jól sikerült a négykezesünk is.
Aztán jött a kínálkozás, s a nagy asztal megtelt finomabbnál finomabb készítményekkel. Mi pedig mehettünk bújócskázni a fenyőfák alá, ki az udvarra. Késmárki tiszteletesék imaháza körül az udvaron a mesebeli parkban, a fenyők és bokrok között, annyi bújócskára alkalmas zegzugot fedeztünk fel, hogy alig találtuk meg egymást. No de még idekívánkozik egy tréfás jelenet: Pisti s Ági kiszúrták a nagyanyám egyik tál rétes almását, a tálat ügyesen maguk elé húzták, s a felnőttek ámulatára addig fel nem álltak, míg meg nem ették az egészet. Utána aztán jöttek ki ők is játszani. Ibolyka néni fényképészt is hívott, s megörökíttette a zongoravizsgát. Ha ránézek erre a kis képre, eszembe jut ez a kedves esemény, s hogy miként alakult a sorsunk utána. Elől Ilyés Bécivel ketten fehérben, két kis zongorista, nagyobb már nem vált belőlünk, mindketten testnevelő tanárok lettünk.