A holokauszt magyarországi áldozatai kapcsán az jut eszembe: nekünk nem mindegy. Mint ahogy nem volt mindegy semmi, egyik diktatúra sem, amelyet a fejünkre húztak: mindegyik rajtunk is múlt. Nem kívánom a lehetetlent, nem állítom, hogy a rendszer arctalanságával és agressziójával szembe lehet menni. De magunkkal, állítom, szembe lehetne, nehogy annak a Németh Lászlónak a helyzetében találjuk magunkat, akiről Zelk Zoltán azt írja, úgy látom, Lacinak sok köze van ahhoz, hogy itt kell bújtatnia engem. Gondoljuk el, hogy Ottliknak nem volt köze ahhoz, hogy Vas Istvánt kellett bújtatnia, mert soha nem hirdetett ordas eszméket.
József Attila remélt, aztán le tudta írni: „talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét”. Ez nemcsak költők kiváltsága: bárki megbánhatja, hogy életének egy vagy több pillanatában hülye volt. Hülyének lenni sem kiváltság, vagy ha igen, az ember előjoga. És az is, hogy megbánja ezt. Manapság túlságosan elterjedt a tévedhetetlenség, mintha évek óta a tévedhetetlenek korát élnénk. Könyörgöm, tévedjetek! Ami alatt természetesen azt értem: beszéljetek a tévedéseitekről. Különben a büszke gazemberek évadát éljük majd, akik évtizedekkel később sem fogják megbánni bűneiket, és peckesen vállalják önnön butaságukat.
És ha tévedünk, akkor talán nem kell napokat kineveznünk, amikor arra emlékszünk, hogy fröcsögő elődeink mit cselekedtek.