A sáncpucolás

Friduska nagyanyám koránkelő volt, így szokta meg boltos korából, s utána is, mikor sütötte a szomszédoknak a kenyeret, s az iskolának a krémest. Minket nem költött fel, ha tovább aludtunk a kelleténél (vagy csak tetettük magunkat). Benézett a szobába, s látván, hogy nem mozdulunk, szépen kiment, óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, aztán odakint úgy kecetelt az edényeivel, zakatolt a ház körüli szerszámaival, hogy muszáj volt életre kelni nekünk is. Anyám az ilyen mélyen alvó tettetéseknél hamar átlátta a helyzetet, s egy erélyes felszólítással kiszedett az ágyból.
– Mit hallgatkoztok, mint a süket disznó a búzában, s meredeztek mint a karestány agara?! Kész a reggeli, tessék felkelni! — Friduska erre sose volt képes, ő megoldotta a zakatolással a konyhában.
Mikor már szeredai iskolás korunkban nála vakációztunk Ildivel, szégyelltük is magunkat, ha megelőzött a reggeli utcaseprésnél. Márpedig a házak előtti járdákat minden reggel meg kellett seperni, s utána meglocsolni. Ez volt a szabály akkor Baróton. Kéthetente, hét végén pedig ki kellett pucolni a ház előtti sáncot is, ami már nagyobb munka volt, de mindig mi csináltuk gyermekekül, s nem is lázadoztunk ellene. A pallón felülieket nem tették oda a szülők utcát seperni. Legalábbis az maradt meg az emlékezetemben, hogy mindig valaki felnőtt végezte ezt a feladatot. Bardocz Évike (akiről mi, gyerekésszel azt képzeltük, hogy azért olyan berikegöndör a haja, mert rajta felejtették a daueros kenőcsöt, s úgy maradt egész életére), Ütő Mariska néni unokái, Hoffmann Ernőke, Beke Marikáék, még kicsik voltak erre a munkára. Ilyés Béciéknél is elintézte az édesapja.
Bardocz Évikét különleges szép szőke göndör haja miatt az egész utca csodálta, de én sokszor elképzeltem, hogy ha befestenénk feketére az arcát és a szőke haját is, csak úgy játékból, például valamilyen főzőcsokoládé, vagy vajas kakaó kavarmánnyal, s úgy menne haza, mint egy néger baba, mit szólna az édesanyja? Ez persze csak az én agyamban fogant így meg, nem is hozakodtam elő az ötlettel soha, pedig jó vicc lett volna.
Szóval, mi dolgoztunk minden reggel becsületesen, kéthetente pedig kikapáltuk a gyomokat a sáncból, megsepertük, aztán meglocsoltuk a járdát, hogy ne szálljon a por, s versenyeztünk, kinek lesz szebb a háza eleje. Ez alatt is ment a szóbeszéd körbe, fumigáltuk a járókelőket, terveztük az esti zsimóré huncutságait, s szőttük a rémtörténeteket. Ilyenkor a Komsa leányok is közelebb kerültek a harmadik szomszédságból. Ők nagyobbak voltak, gyorsan dolgoztak, serénykedtek, s a szomszéd nagybátyjuk háza előtt is letakarították a járdát, mert ott beteges volt a néni. A gyerekek is kicsik voltak, de az ablakból kikandikálva szórakoztatták a munkásokat. Ha oda mentünk pár szóra, tátogtattak lefelé, mint két madárfióka a fészekben.
– Komsza Lajosz nőtlen fiatalember — szalutált le minket Öcsike s úgy kihajolt, hogy majdnem kiesett az ablakon. Egyformán selypítettek Zsuzsika testvérével, s jól is állt nekik. Ezen aztán napokig lovagoltunk, csűrtük-csavartuk, hogy a ,,nőtlen fiatalembert” meg kellene nősíteni valakivel, még mielőtt beíratnák az iskolába, s ajánlgattuk neki, a tíz évvel nagyobb cigány leánykákat, vagy Utcakatit, aki naponta háromszor bogározott le s fel az utcán, míg mi hajladoztunk, s téptük a gyomokat nagy igyekezettel.
Akkoriban a hirdetéseket kidoboltatták, s ez legtöbbször egybeesett a mi takarításunkkal. Azt mondják, Barótnak két dobosa is volt. A Hermann Laciék gyerekkorában Kulcsár bácsi töltötte be ezt a feladatot, a miénkben pedig Oláh Józsika, aki a baróti néptanács alkalmazottjaként, a dobolás mellett mozigépész és jegyszedő is volt egyszemélyben. Alacsony, gyorsl éptű, indulatos bácsika, akit mindenki (mi gyerekekül is) Dobosjóskának szólított. Mindenesetre, mozigépészi és jegyszedői beosztására büszkébb volt, s azt szigorubban is végezte. Igazi kiskirály volt a moziban, s ha a kölykek rendetlenkedtek, megállította a vetítést, vagy mikor teleköpdösték a mozitermet tökmaggal, olyan cifra káromkodásnak járt a végére, hogy iszkolt mindenki előle. Valahol Barta Gabiék körül lakott a kórház felé, s mikor elindult a faluvégi kis házából, már verte a dobot, hogy jelezze jöttét. Minden tizedik ház után megállt az út közepén, s egy sorozatdobolás után elkiabálta a hirdetnivaló mondókáját, ami legtöbbször a maga tehetsége szerint volt rímbe szedve:
– Közhírré tétetik, minden ember tuggya, hogy ünnep fejibe hónap, a házára a zászlókot kirakja — aztán talpalt tovább, mi meg utánoztuk kórusban:
— Minden ember tuggya, hogy ünnep fejibe hónap, a gagyáját lehúzza, s a seggit megmossa –
Az sem volt szokatlan egy-egy ilyen burjánkapálásnál, hogy kifogtuk Ráduly Tamás bácsit Köpecről hazafelé jövet, mikor a lignites szekerén állva Barótot hosszában végigszavalta. Azt mondták a felnőttek, rengeteg verset tudodott, s akármikor elő tudta venni őket. Úton-útfélen mondta mikor rájött a tehetség, s úgy állt a szenes szekér tetején, mint egy szobor. Nem érdekelte őt, hogy hallgatja-e valaki, s az sem, hogy bolondnak nézik, ő mondta a verseket, nem is mondta, szavalta fennhangon úgy, hogy az egész Kossuth utca lakossága bámulta. Ahol többen ki voltak állva, mint mi a burjánpucolásra, ott megállt, elmondta végig a verset, aztán intett a kezével egyet a lovának, s lassan tovább hajtott. Pár ház után kezdte előlről, vagy mondta a másikat. Petőfit és Tompa Lászlót kedvelhette a legjobban, mert a Lófürösztést váltotta a Diogenész lámpájával, mikor mi jutott eszébe, de a címet sohase mondta be. Az emberek már távolról meghallották a harsogó hangját, kiálltak a házak elé, s nagy tisztelettel hallgatták. A ,,Lófürösztést“ amit anyám már kisgyerekkorunkban megtanított nekünk, tőle is hallottuk. Mikor a házunk sarkához ért a szekere, mi is abbahagytuk a munkát.
“Vasalt paták csattognak a kavicsos parton
Két székely lovas jő két pár lóval a vízre
Rögtön le harisnyát, inget, s már benne csubognak”.
Itt egy kis hatásszünetet tartot,t mintha mesélne, kifigyelt a közönségére, aztán gyorsabb ütemben kapcsolt rá a cselekményre, s mi elámultunk a hangjától:

,,A víz hamar az állatok szügyéig ér föl,
Sodorná is őket, de szorulnak a térdek,
S működnek a sarkak, fordulást követelve” .

Ezt úgy tudta mondani, hogy a fiúk már ott érezték magukat a Barót patakában egy-egy ló hátán, s ahogy a fordulást hallották, fordultak oldalt ők is egymásba könyökölve)

,,A lovak nyúlt nyakkal engednek a parancsnak.
Így fordulnak meg úszva, föl és le néhányszor,
Míg egyik legény rikkant, s hetykén veti hátra”

A nagyobb hatás kedvéért a kezét-nyakát kinyújtotta ő is a szekéren, mintha ló lenne, majd pajkosabb hangvételben folytatta, aztán nagyot kiáltott, s kimutatott felénk.

,, Szoritsad Imre!, s ez rá, Ne hagyd magad Áron!
s kacagnak nyersen a játszadozásban.”

Utána, mintha mesét mondana ismét:

,,Majd ezt megúnva, kiállnak a partmenti sekélybe,
Szikkadni a napra, mely roppant fényt, hevet süt!
Aranypor a sok csepp, megrázkódván az állat!
Így lovukon, szinte helyükre kövülve, időznek
Két, szíjas székely, bajviselt, bús, konokarcú.
Fölöttük madár húz, árnyvető fellegek úsznak
A dél még izzóbb, s ők állnak rezzenetlen
Szoborként”

De itt már mi is rezzenetlen szoborként bámultuk Tamást, ő pedig minden szót megnyomva szaggatta a mondanivalót, mintha szánt szándékkal azt akarta volna, hogy belénk ivódjon a történelem:

,,Egykor így álltak (ők, vagy apáik)
A Pruthnál is, – így a gránátszaggatta Doberdó
Szikláin, akár Pennssylvania gyilkos levegőjű
Bányáiban, s álltak, ahol csak állniok kellett,
Keserű daccal, a sorsnak szembeszegülve.”

Itt hosszabb szünet következett, már-már azt gondolhattad hogy vége, de nem mertél mozdulni, olyan feszültségben tartott. Az ujját felemelte, jelezvén, hogy most jön a mondanivaló, majd tagoltan feltette a költői kérdést, aztán a zárszót úgy felerősítette, hogy a tizedik házig is felhallatszott
S én nem tudom a sorsot , mit tartogat még ezutánra
e végzetes ég alatt lessz- e még öröm?,

,,De tudok annyit, hogy ha öröm helyett
Tüzes mennykövek szakadnak is itt le,
– Míg gyászosan évek százai húznak el –
Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan:
Itt fognak állni, örökké, – hogy Imre szorítja,
Áron pedig Áron …nem hagyja magát.”

Mikor befejezte, intett egyik kezével a lovának, s mint aki jól végezte dolgát, elégedetten indult pár házzal fennebb. Mi úgy kiakadtunk tőle, hogy nem is tapsoltuk meg, csak bámultuk bambán, ahogy elhaladtában vissza se fordult, csak állt nagy délcegen a szekerén, akár egy fenyőfa.
Ráduly Tamás látványosság volt akkor Baróton. Iskola nélkül is nagy műveltségű embernek ismerte mindenki, de őt nem érdekelte a népszerűség. Mikor úgy jött neki, kiáltotta a kultúrát felénk. De mások is mesélték, hogy a szénásszekér tetején is elénekelte a Csárdáskirálynőt. Sokáig nem tudtunk egyébről beszélni, ha elvonult az utcánk előtt, meg is tanultunk egy-egy verset (anyám nagy örömére), és sokszor próbáltuk utánozni szónoki tehetségét. Aztán a vers szavait is gyakorlatba ültettük, mikor úgy adódott alkalom. Ha valaki tovább gubbasztott, vagy haraggal elvonult a bandától, rámondtuk, hogy ,, mennyel te bús, konokarcú” vagy: ,,mit állsz itt ilyen kínbatébolyodottan”, vagy ha vártunk valamilyen döntéshozatalt a felnőttektől: ,,S én nem tudom a sorsot, mit tartogat még ezutánra”… vagy ha kirázott a hideg valamire, mondtuk hogy ,,megrázkodvánazállat”. Olyan pátosszal ejtettük ki a szavakat, ahogyan ő mondta a szekerén állva, s a szavalása után egész nap hangosabban, tagoltabban beszéltünk mi is. Miután elhaladt a szekere, megszaporáztuk a munkát, mert igyekezni kellett a dologgal. Ha kész volt a járda, kaptunk reggelit, utána becsomagolva a nagy szelet zsíros kenyeret paprikával, s mehettünk a Gátra…

1. Skandikamera:
   2021. április 19. 05:22

   Nagyszerű írás! Élmény volt olvasni.

2. bogdán emese:
   2021. június 6. 19:55

   Skandikamera köszönöm szépen!

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ