Dinók Zoltán: Szegény, bolond ember
Kása Árpád bolondos ember volt, nemcsak szegény. Nagyon szegény volt. Állítólag ivott is. Mindig kölcsönöket vett fel. Javíthatatlan álmodozó volt. Fiatalon sokat verselt. Rajongott Shakespeare-ért. Művelt ember volt, aki nem bírta a napi stresszt s az elesettekkel mindig együtt érzett. Magányosan élt. Hatvan felé közeledett. De már nem dolgozott. A postán szerették. Most újabban egy üzletembernek tartozik. Kétszázezer forinttal. Judit féltette őt. Ez az asszony sokat fogadta vendégségbe. Mindig megkínálta kólával, kávéval. Nagy kávés volt. Beszédje pörgős volt, ideges. Sokszor oda sem figyelt mások beszédjére. Csak amit ő mondott – az számít. Judit gyerekei mindig nevettek rajta. Ők néha alig várták, hogy jöjjön vendégségbe. Hadd hancúrozzanak egy jót…
Egyik alkalommal, mikor Árpádnak nem volt különösebb dolga, megint Juditnál járt.
–Képzelje el, kétszázezer forinttal tartozom Ervinnek. Ez egy üzletember. De már hetek óta nem adtam meg.
–S nem mérges magára? Nem noszogatja, hogy adja már meg?
–Jaj, dehogynem!
–És ekkor mit tesz vagy mit mond?
–Mindig azt mondom, hogy megadom. Ez parasztbecsület.
Juditból ösztönösen feltört a nevetés.
–Ez nem vicces! – mondta Árpád.
–Ne haragudjon, elragadtattam magam! – mondta Judit zavartan.
Közben Árpád kanalazgatta a forró kávét.
–Szegény ember voltam én világéletben. Meg mások szerint egy kicsit bolond is… Na, de hát ilyen az élet… Az élet van olyan kegyetlen, hogy bolonddá tesz.
Judit erre elkomolyodott. Árpád maga elé nézett. Nagyot sóhajtott.
–Nem volt ám felhőtlen az én gyerekkorom! Nagy nyomorúságban
nevelődtem. Anyám mindig dolgoztatott. Milyenek a mai fiatalok? Lusták és ideggyengék. És most övéké a jövő… Bárcsak ne lenne.
–Maga mindig olyan tragikusan fogott fel mindent!
–Maga szerint a világ nem eléggé dramatikus? Nem vígjáték az. Nem? Inkább dráma, mint komédia.
–Ha úgy fogja fel…
–Az élet nemcsak felfogás kérdése. – mondta Árpád azonnal, hidegen és nyersen.
Majd miután megitta a kávét, búcsúzott.
–Minden jót kívánok neked! Meg a két gyerekednek!
–Én is neked!
S elviharzott.
Árpád néha hogy az időt agyonüsse, bejárt a postára. Elbeszélgetett egykori munkatársaival. A főnök mindig sürgette, hogy mihamarabb távozzon. Az is ennyit is csak azért engedett meg, mert itt, a postán dolgozott.
Aztán épp jött Ervin.
–Á! Árpád! Hát hol van a tartozás?
–Esküszöm, megadom!
–Ígéret szép szó. Ha betartják, úgy jó…
–Meg is fogom adni.
–Remélem…
Majd elbúcsúztak. Hazatért Árpád. Összegyűjtötte az ékszereit, olyan csecsebecséket, amire már nem volt szüksége s beváltotta kézzelfogható pénzre. Elment Erwin lakására s így személyesen adta oda a kétszázezer forintot. Még tízezret borravalónak is adott. Erwin el se hitte.
–Komolyan azt hittem, hogy meg sem adod.
–Adósod én nem maradok. – felelte Árpád.
–Na jól van. Köszönöm a borravalót. Amúgy jól vagy?
–Megvagyok. Voltam már jobban is, de rosszabbul is…
–Isten veled!
–Veled is. És ne feledd ezt a szegény, bolond embert…
–Nem vagy te bolond, habár szegény igen… De lehetsz még gazdag ember is… Ne feszítsd magad keresztre s meglátod, könnyebb lesz az életed.
S végleg elbúcsúztak.
Árpád meg beült egy közeli kocsmába s a sarokban meghúzódott. Elgondolkodott azon, hogy máshogy is alakulhatott volna az élete, ha nem ilyen szerencsétlen…
*
Az író önmagáról: 1981-ben születtem Kecskeméten. Voltam hírlapárus és
könyvkereskedő. Jelenleg szabadúszó vagyok. 2009 óta
közli novelláimat a Partium, a Kapu, a Várad, a Kláris, a
Látó, a HM magazin, Ezredvég, jó néhány folyóirat… De
szeretnék regényt és drámát is írni…
Pusztai Péter rajza