− Pedig de jó lett volna a sok értelmetlen okoskodás, „hozzáértő” idétlenkedés – politikai kommentárjaira gondolt elsősorban – helyett igazi prózát írni, bár egy vékonyka könyvre valót, ami után az ember lelkiismeretfurdalás nélkül mondhatja: ez és ilyen vagyok, ennyit értettem meg az életből, minden leírt soromat vállalom – okoskodott a kocsma sarokasztalánál, hátát a kinti kánikulai meleg ellenére is kellemesen hűvös faburkolatnak vetve, tekintetével a semmibe révedve.
Eddigi élete során néhányszor gondolt már az írásra, de valami mindig elriasztotta, s mindig visszavonulót fújt. Nem kedvelte a szószátyár szerzőket. A rövid, tömör írásokat, a szűkszavú, kihagyásos technikával dolgozó írókat szerette, olvasta elsősorban. Először Hornyák József novelláinak, majd Bodor Pál karcolatainak, röplapjainak olvastán támadt volna kedve írásra, de aztán Örkény István egyperceseit megismerve hosszú időre lelohadt benne a kalandvágy. A jó szövegek mindig bátortalanítólag hatottak rá, a silányabb írások kapcsán támadt fel benne a kisördög, hogy amazoknál jobbat talán ő is elkövethetne −, ha egyáltalán próbálkozna. Aztán újabb kiváló szerző, újabb mestermű; s maradt minden a régiben. Egyszer azért csak belevágott, meg is mutatta az irodalmi lap szerkesztőjének, aki azt mondta, el nem akarja venni a kedvét az írástól, de arra vigyázzon, csak akkor ragadjon tollat, ha feltétlenül muszáj, ha másként nem teheti. Ehhez tartotta magát: többé nem próbálkozott, mivelhogy sohasem érezte, hogy feltétlenül muszáj lenne. Ennyi.
A rendszerváltás után megismerkedhetett Márai írásaival, hirtelen ő lett a kedvenc, életbölcsességei napi olvasmányaivá váltak. − Hogy ez nekem hogy nem jutott eddig eszembe? − ámult el gyakran a Füves könyv, A négy évszak egy-egy döbbenetes telitalálatán. A két kötet ott állt éjjeliszekrényén, mindig kézügyben. Forgatta is rendszeresen. Egy este a Készenlét című darabra csodálkozott rá: „Minden sort olyan figyelemmel kellene írni, mintha rögtön utána a halál tenne pontot a mondat s az író életének végére. Végzetesen kellene írni, jóvátehetetlenül. Úgy kell írni, mint akinek nincs ideje többé kijavítani a központozást, jelzőt és jellemet. Csak egyszer élünk? Nem biztos. De csak egyszer írunk. Ez biztos” − fogalmazott Márai.
− Ekkor mondtam le végérvényesen arról, hogy prózaírással próbálkozzak − mondta nála idősebb barátjának, a jónevű novellistának. Azóta, ha az írás szóba kerül, mély hallgatásba burkolózik.

Forrás: A montevideói lány. Várdi Lázár feljegyzései, 2020, Bookman kiadó, Héderfája