Már a tízéves érettségi találkozóra szinte tökéletesen megfeledkeztek róla egykori osztálytársai. Pedig a középiskolai négy esztendő alatt Samu ott volt mindenhol, részt vett mindenben, de a maga tartózkodó módján, anélkül, hogy valaha is reflektorfénybe került volna. Az akkoriban gyakori házibulikba elment, ha hívták, de ha nem volt ott, senkinek sem tűnt fel, senkinek sem hiányzott. Ő volt az, aki fölösleges ötödik kerékként valahogy maga is elkeringett a többiek mellett.
Hogy mennyire így volt, azt az ifjúkori történet is bizonyítja: tizenegyedikesek voltak, alig kezdődött meg a tanév, a sokoldalúan fejlett kor szokásai szerint, máris mezőgazdasági munkára parancsolták őket a közeli zöldségtermesztő farmok egyikére. Osztálytársuk befolyásos apja – pártfunkcionárius volt az illető vagy valami hasonló – elintézte, hogy a fia iskolájának tanulóit – ellentétben másokkal, akiket két hétig táboroztattak a farm barakkjaiban – naponta autóbuszokkal utaztassák oda-vissza.
Ekkor történt – gyönyörű október volt –, hogy a munkanap végén beállt a két ütött-kopott autóbusz a kukoricatáblák mellé, s a tanárok, miután a „sűrűben” rejtőzködők is előkerültek, rendre felvezényelték a felügyeletük alá tartozókat a járművekre. Volt, aki akkurátusan névsort olvasott, volt, aki csak simán kiadta az utasítást: fel a buszra! Így tett osztályfőnökük is, csak közvetlenül indulás előtt kérdezte meg: itt van mindenki? Majd viccnek szánva még hozzátette: aki nincs itt, szóljon! Senki sem jelezte, hogy bárki is hiányozna.
A városban derült ki, amikor a fiúk csoportokba verődve hazafelé indultak, hogy hiányzik valaki. Kitalálták: Samu. A hiány konstatálását követően jutottak arra a következtetésre, hogy csak a kukoricásban maradhatott el/le. Nem tudták, mitévők legyenek, így hát rábízták a sorsra, mikorra vezényli haza társukat.
A másnap reggeli induláskor tudták meg magától Sámueltől, hogy gyalog vágott neki az útnak – nem volt messze, legfennebb tizenöt-húsz kilométernyire a várostól a farm, amelyen a termést gyűjtötték –, s amint beért a faluba, máris felvette egy városba tartó autós. Alig két órával későbben ért haza, mint a fiúk.
Napokig, hetekig ugratták, élcelődtek vele. Lepsénynél még megvolt! – ordították hangosan, s nevetve mutattak rá, ha valahol felbukkant a kukoricásban.

Forrás: A montevideói lány. Várdi Lázár feljegyzései, 2020, Bookman kiadó, Héderfája