Ablakunkból a Kossuth utca

Sokáig tudtam bámulni az ablakból, ahogy az emberek le-fel járkálnak a Kossuth utcán. Sarokházunk nagy ablakait is azért szerettem nagyon, mert két falat borítottak be, és olyan nagy látóteret biztosítottak, ha kiültél nézelődni, hogy felláttam a postáig, a Fényes sarkáig, s lefelé egész Ilyés Andorékig, szemben pedig félig-meddig az iskola. Teljesen látszott az Ágnes néni háza, mely sokszor meglepetésekkel szolgált.
Ezen az útszakaszon, mindig történt valami, de nekem már az is történés volt, ha valaki elment a túlsó járdán. Megfigyeltem, hogy milyen a ruhája, a cipője, a járása, mit visz magával, merre tart, kivel találkozik, mennyi időre áll le beszélgetni valakivel, mit cipel, hogyan cipeli, vagy hogyan sántál, vagy milyen délcegen jár, s veti a vállát, be bőcs.
Autók akkoriban nemigen közlekedtek Baróton.
Ha reggel korán lement a bányászkocsi, utána csak szekerek jöttek-mentek, de az is érdekes volt, mert lassan hajtottak, s meg lehetett figyelni a benne ülőket. Hetente egyszer jött a borvizes, és a Lóbusz, melyeknek gumikerekei voltak. Egyik ellátta bibarcfalvi borvízzel a megrendelőket, a másik szállította le Ágostonfalvára az embereket a vonathoz. A hétnek mindig ugyanazon a napján, délután felé jött a Borvizeslajika ,,szőrös Pobedája”. Ilyenkor mindenkinél ki volt készítve a borvizes láda az üres üvegekkel. Mikor kiáltotta (vagy inkább kántálta) hogy ,,Booorvizees”!, a dobbantós lova megállt. Először dobbantott egyet, aztán megállt, s türelmesen megvárta, míg a legközelebbi házakhoz elhorda és kicserélte a ládákat, majd a ,,Na cómanci”-ra indult tovább. Lassú járású, türelmes, szelíd állat volt; akárcsak a gazdája.
Szerettem a járókelők világát, órákig el tudtam ücsörögni az ablak előtt. Ilyenkor lehettem egyedül, mert Ildi nem volt híve az ablakon kifelé bámulásnak. Elpártolt tőlem, gyorsan felöltözött, s valakinek a szolgálatába állt, vagy bevonult a diófafurnéros nagy szekrény háta mögé, amit nem is bántam. Engem akkor, öt évesen az kötött le leginkább, hogy milyenek az emberek. Hogy mindenki mennyire más. Hogy milyen másképp járnak-kelnek az utcán, s mikor ezeken mélyen eltűnődtem Friduska nagy filodendronjai között egy székre felkucorodva, az ablak párkányára könyökölve, mindig félbeszakítottak a felnőttek, de leginkább anyám.
– Mi van Mesike, ott felejtetted magad az ablakban, vagy ülve szunyodsz az ablakpárkányon, fiam? Ha fáradt vagy, vagy nem aludtál eleget, feküdj le, de nappal ne ábrándozz órákig, mert dolog van! – Ezt aztán később is, nagy koromban is folyamatosan hallottam, hogy dolog van, dolog van, mert dolog az mindig volt, mert anyám is egy kicsit munkamániás volt, s ha ő az volt, a többieknek is kellet iparkodniuk. Két mondása a dologgal kapcsolatban időközönként folyamatosan elhangzott.
„Hass, alkoss, gyarapíts” – ezt hetente idézte, Kölcsey Ferenctől, ,,Dolgozz, gondolkozz, tégy valamit, de ne ülj hiába” – mert telik az idő! Ezt naponta elmondta, alkalomadtán mikor ábrándozni látott az ablakban. De Friduska is ilyen volt, állandóan tett-vett, dolgozott (értünk). Főzött sütött, ontotta a finom tésztáit, hajnalban kelt, éjfélkor feküdt. Így szokta meg üzletes korából.
Szívből utáltam az állandó jövés-menést, s ha tehettem volna, minden szabadidőmet az ablakban töltöm. Itt nyílt ki nekem először a világ, s nem kellett semmit se tenni érte, csak üldögélni szépen, s nézni ki az ablakon.
– A legérdekesebbek a reggeli órák voltak iskolakezdés előtt, mikor diák, tanár ott vonult el előttem, s mindenki sietett. De még mielőtt megindult volna a gyermekáradat, a kapus már seperte és cikkcakkosan öntözte az iskola előtti járdát, mikor Bíró doktor kiburrogott motorjával s a kutyájával a szemben lévő zöld ház kapuján.
Bíró Bandi bácsi kitűnő sebészorvos volt a kórházban, s igazi motoros, bőrruhában. Bíró Bandi, Bíró Báró, mondogattuk az utcában, mikor így ketten robogtak. Szép farkaskutya volt ez a Báró, ott ügetett végig a motorbicikli mellett, elkísérte gazdáját a kórházba, s mire megindultak volna az iskolások, már újra az udvarról ugatta őket. A kórház alkalmazottai is menegettek lefelé. Picurinak apró rugalmas lépteit is már messziről észrevettem, s mikor elhaladt az ablak előtt, mindig integettünk egymásnak. Olyan kicsi, kedves volt Picuri nővér, a hangja kellemes, mélyzöngésű, a keze mint egy kislányé, annyira finom, úgy adta be az injekciókat hogy nem is érezted.
Aztán jöttek az iskolások, kettesével, hármasával, szépen felöltözve, gondosan megfésülködve, háti táskásan, néhányan virággal a kezükben. A tanárok is siettek, és mindeniknek más volt a járása, másképp sietett. Volt, aki szedte a lábait szaporán, volt, aki nagy lépésekben ügetett.
Csinta Jolán úgy járt, ahogy tanított, ezt mondták róla. Magas, szigorú arcú és komor, mentében a haja is lobogott, mint egy zászló. Mellette nemigen bóklásztak gyerekek a járdán, úgy ment, akár egy katona, keményen odavágta a lábát minden lépésében. Valószínű ezért hívhatták ezredesnek a diákok, gondoltam akkor.
Györgypál Lajcsi bácsi pedig olyan magas volt, hogy őt már a Hermann Öcsiék háza előtt észrevettem, amint jött a fehér ballonkabátjában, a többiek mind eltörpültek mellette. Kezében mindig egy nagy táska, s kisebb csomagok is. Érdekes volt a járása, és a fejét is kissé félrefordítva, különlegesen tartotta. Úgy képzeltem el, mint egy királyt, s mindig eszembe jutott egy színdarab, amiben valószínűleg azt is játszott, (akkor rendszeresen színdaraboztak a tanárok Baróton) s Zakariás Pendzsi anyukája, valamilyen néger asszony szerepében Lajos bácsit egy jelenetben jól pofon vágta. Mikor közeledni láttam az ablakban a különleges fejtartásával, először mindig ez a kép jött be, s elgondolkoztam, vajon haragudott- e a Pendzsi anyukájára a színdarabos pofonért.
Aztán becsengettek, ez is mindig behallatszott az ablakon, György Benedek kicsi zömök alakja jelent meg az iskola bejáratánál, körülnézett, hogy nem lát-e valahol egy elkésett diákot, aztán visszament. Ő volt a főmindenes akkor, s mivel családjával együtt a bejárat melletti épületben lakott, mindig ott volt az iskolában. Ellenőrizett mindent, s a kapusnak kiadta a parancsot aznapra. Csengetés után elcsendesedett a utca, azután kezdtek szállingózni a központ felé a megszokott alakok.
Elsőként Varga Maci néni ment fölfelé. Vonult, mint egy divathölgy. Úgy billegett, hogy minden lépésére ingatta a fenekét, s a nyakára tekert róka farka a derekát verdeste. Az is lehet, nem róka volt a nyakára tekerve, de mi más lehetett volna, olyan hosszú farokkal? Ilyenkor már nyitotta Erzsike néni is a központban a fényképészetét, s Maci oda igyekezett, mert ő volt a barátnője. Nagyon hasonlítottak ők ketten, s én akkor azt is hittem, hogy testvérek, és együtt tartják a fényképészetet. Magas, sudár volt Macika már akkor olyan ötven körüli, ahogy én emlékszem, de az is lehet, hogy fiatalabb, csak én láttam öregebbnek, mert valamilyen finom illatú, szép rózsaszín púderrel vastagon púderozta az arcát, s ha közelebb álltál hozzá, látszott is rajta a rózsaszín por. Volt amikor az ölebét is vitte, ilyenkor a rókát otthon hagyta, akkor jobban szerettem. A kis pincsi jól viselkedett egy darabig, úgy ült a vállán, mintha ő is csak prém lenne, de ha valaki közeledett, iszonyú ugatásba kezdett, Macika tupírozott kontyát addig kaparászta, míg olyan lett, mint egy viharvert szénaboglya. A felnőttek azt is beszélték, hogy Macikának Szőcs Jóska a szeretője, amit én nem tudtam elhinni, hogy Macika amilyen szép, divatos hölgy, leálljon egy ilyen rémmel, akitől a Tanórok sarkában az embert kirázza a hideg. Egyszer, igaz, olyankor is láttuk nappal, mikor nem volt kalap a fején s meg is volt fésülködve, borotválkozva. Magas, vállas, nem is volt akkor ijesztő, mint este az utcában, de aztán megtudtuk, hogy nem ő volt a Maci szeretője, csak ott dolgozott nála.
Erzsike néninek volt családja, egy örökbe fogadott lánya is, Macika pedig vénkisasszony, de mindketten nagyon elegánsak voltak, s hosszú szipkából szívták a szivarat. Ha bementél a fényképészetbe, a finom parfümillat keveredett valamilyen cigarettáéval, ami szintén nagyon kellemesen hatott, s mesebeli képnek tűnt, ahogy a magassarkú cipőjükben kiültek a fényképészet elé szivarozni. Azt is hallottam, hogy Macának elit családja volt, s a húga, Viola is zárdában tanult Brassóban. Németül érettségiztek, nagy társaságokba jártak, de Macika manöken is volt, s üzleti megbeszélésre is vitték társalkodónőnek. Szabó Szendiék, akik a háza egy részét bérelték, divatlapon is láttakfényképeket róla. Baróton az utolérhetetlen eleganciájukért csodálta mindenki őket. Valószínű azért is naccságázták a népek. Én is kedveltem őket, csak a róka ne lett volna a Maci nyakán, az üvegszemével.
Jó volt itt fényképezkedni, beállni valamilyen oszlop elé, vagy leülni egy padra, vagy székre, valamilyen tájkép, vagy virágos háttér, vagy tájat ábrázoló festmény elé, aztán figyelni, hogy merre nézzél, hogyan tartsad a fejedet stb. Ilyenkor a róka felkerült a fogasra, s én nem tudtam a szememet levenni róla. Ha közelebb álltam, az volt az érzésem, hogy a fogasról is engem néz az üvegszemével, s eszembe jutott a jelenet, mikor Jércit, a kis kendermagos csirkénket a gang alól vitte a szájában.
Milyen nagy divat volt akkor az állatprémek viselése a nőknél! Az számított jómódúnak, és elegánsnak, aki ilyent viselt. Anyámnak is volt egy leánykori rókabundája, egész Barót csodálta benne, de mert apám nem szerette, nemigen viselte. Ott bűzlött a naftalintól a diófafurnérosban, s ahányszor kinyitották a szekrényajtót, mindig azt latolgattam, hányan lehetnek a bundába beszabva. Egy egész rókacsalád fiastól s unokatestvérestől, mindenestől. Valahányszor megláttam valakin egy ilyen gallért vagy sapkát, rögtön a szegény kis állatkák jutottak eszembe, s elszomorodtam.
Maci után nemsokára előbukkant Lacimilicista, aki Bartha Gabiék mellett lakott, s ilyentájt jött fel szolgálatba. Megfigyelni való figura volt, annál is inkább, mert az utcabelieket mindig vele ijesztgették. Amikor megjelent valahol, már távolról kerültük, mert úgy tudtuk, hogy sok mindenkit elvitetett a börtönbe, s még gyermekeket is. Mikor valami rossz sült ki az utcában, a felnőttek előtérbe hozták, hogy Lacimilicista ha megtudja hogy hazudtunk, vagy a Szabó néni kertjéből leloptuk a zöldségeket, bevitet a sittre. Jobban féltünk tőle, mint Szőcs Jóskától, mikor sejtelmesen megjelent a Tanórok kapujában, mint egy szellem.
Lacimilicista szép, fiatal, nyalka legény volt, s olyan egyenesen járt, úgy feltartotta a fejét, úgy kihúzta magát, hogy párja nem volt Baróton. Szóval sokat adott a tartásra. Jól is állt neki a milicista egyenruha, mindig szépen ki volt vasalva rajta. Érdekes, minket sohasem ijesztgetett, nem is állt le senkivel beszélni az utcán, mégis féltünk tőle.
Lacimilicistát a kevélysége miatt nem szerették a népek. Viselkedésével éreztette főnöki beosztását.
Egyszer azonban megjárta keményen, pont, amikor fölfelé tartott egy reggel, s nagyon sajnáltam, hogy elszalasztottam ezt a jelentős eseményt, mely éppen előttünk zajlott. Szóval ezt már a felnőttek mesélték nagy kacagással, hogy Lacimilicista, mikor szépen kiöltözve, munkába menet nagy délcegen elhaladt az Ágnes néni háza előtt, Ágnes néni az ablakból leöntötte az éjjeli tartalmával. Semmi rosszindulat, vagy bosszú nem volt feltételezhető az Ágnes néni részéről, hiszen ő nem is ismerte Lacimilicistát, csak az ajtót összetévesztette az ablakkal, s ez megesik már 90 éves kor után, mondták a felnőttek. Gondolta szegény, hogy amíg jönne Friduska, addig ügyeskedjen, öntse ki a bilit. Még az volt a szerencse, hogy csak pisi volt benne, szép szalmasárga friss reggeli pisike, ahogy Ildi nevezte, mikor reggelente hordta be a bilijét a szekrény háta mögé a laborba. Na de aztán szegény nagyanyámnak mint gondozójának is meggyűlt a baja, s hívatták nyomban a miliciára, hogy miért nem tud vigyázni, ha ápolásra szorul a néni?! Fenyegették büntetéssel is, de mivel akkor nem volt ilyen esetekre szabott törvény, megúszta pénzbírság nélkül. Ágnes néni azonban máskor is megtette a maga vicces figuráit, úgyhogy szegény Friduskának nem volt unalmas az élete mellette, mi pedig nagyokat mulattunk az eseményeken, de azért Ágnes nénit szerettük és tiszteltük.
A legérdekesebb alak a reggeli járókelők közt Kicsidúr volt. Sokáig vártam, amíg felment a központba. Olyan is volt, hogy csak dél körül jött, s ilyenkor, már neki kellett fogni a kiosztott feladatnak otthon, de azért sosem szalasztottam el, mindig bevártam.
Ő volt a legelegánsabb, és legkülönlegesebb idős ember Baróton. Kicsidúr térdig érő buggyos nadrágot viselt, valamilyen kockás zakóval, és fehér inggel, néha szalmakalapot, néha pedig palacsinta sapkát fehér sállal a nyakán. Lábán térdzokni és szandál. Egyedi volt a megjelenése, mint Varga Macikának, a járása pedig olyan, mintha mindig futballmérkőzésre sietne. Aprókat lépett, s úgy kapkodta a lábait, mint egy bohóc a cirkuszban, vagy mintha parázson járna, s úgy hordta a karján a kankós sétapálcáját, mint a nők a ridikült. Ritkán használta, de ilyenkor a járása is megváltozott. Mikor a botja koppant a földre, a fejével is bólintott egyet mintha valakinek köszönne.
Szóval, igazi úriember volt egész megjelenésében. Róla nem tudtam semmit, csak hogy Zelch Pici a rendes neve, (amit mindenki Cellnek) ejtett, s utána a feleségét, Irma nénit is Pici néninek hívták. Kedves, kicsi, öreg néni volt és gyönyörű ingeket varrt. Az ingek dupla gallérjába pedig halcsontot helyezett be hogy keményen tartsa a gallért. Kicsidurat otthon is magázta, s úgy járatta, mintha gróf lenne. Utánozhatatlan volt a megjelenése.
A balszerencse azonban őt sem kerülte el, mikor megtetszett neki a szép román tanítónőcske, Poteca Mária, aki Ilyés Béláék sarokszobáját bérelte. Nekem Ilyés Cili mesélte, hogy az édesapja, Béla bácsi egy alkalommal viccből mondta neki, hogy a sarki szoba ablakát nyitva tartja a hölgy éjszakára.(de amúgy a nagy melegben mindenki nyitott ablakkal aludt). Ezen felbátrodva Kicsidúr pár vállalkozó szellemű kalandort megtisztelt a Fényesben, hogy segítsenek neki az ablakon bemászni. Mire az ablak alá értek, már csak nagy erőlködéssel tudták felnyomni Kicsidúrt az ablakba. Bemászni már nem tudott, mert a nagy hasa miatt beszorult az ablakkeretbe, s hiába igyekezett kézzel-lábbal berugaszkodni, a keretből nem tudott semmilyen irányban mozdulni. A tanítónő is felébredt a szuszmutolásra, s mikor meglátta a hadonászó alakot az ablakban, nem tudta elképzelni, álmodik-e , vagy valóság, amit lát, s ijedtében felkiabálta a házigazdát. Kicsidúr motyogott is valamit, hogy pardon, bocsánat, kapálózott kézzel-lábbal, de az ablak szorításából nem tudott szabadulni. A részeg barátok is dülöngéltek az ablak alatt, kapdostak a lába után, de csak a Béla bácsi segítségével sikerült valahogy leszedni onnan. Valahányszor így déltájban elhaladt előttünk, mindig a Cili meséje jutott eszembe.
Amikor Kicsidúr felhaladt a központba, már közel volt a déli harangszó, s nemigen járkáltak az úton, úgyhogy indultam bele én is a dologba, a fonal tekerésbe, portörlésbe, rendrakásba, vagy a megmosott edények eltörlésébe. Igyekeztem, hogy minél hamarabb túllegyek rajta, s anyám hazatérésekor, mikor nekünkáll, hogy ,,Na, ma mit dolgoztatok ma, mit realizáltatok fiam?”, tudjak felmutatni valamit én is, amivel felzárkózhatok Ildi mellé.

1. Skandikamera:
   2021. április 20. 14:00

   „szőrös Pobeda” :-)))))

2. Gergely Tamás:
   2021. április 20. 15:39

   Érdekes, színes

3. bogdán emese:
   2021. június 6. 19:59

   Skandikamera: Hogy értsem, ? a szőrös Pobedát? érdekel a véleménye, köszönöm szépen