Nemcsak a kutyák meg a rókák vesznek meg. A galambok is, tavasszal.
Érkezik a galambpár, megülnek a szomszédos ház tetején. Közben sűrűn bámulnak felénk. Egyszerre lendítenek, valami kis eresz van a balkon fölött, besuttyannak, hallom totyogásuk. Vágni kellett volna azokat a cserepeket, hogy illeszkedjenek. A mester elég lazán rakta, úgyhogy néhány pillanaton belül már albérlőink voltak. A galambpár: sutty!, be a résen. A galambocskák. Egyikük fenekében már ott a tojás, nemsokára gyarapszik a család. Szalmaszálak, tollú, rongydarabkák, fene tudja még mi, kész az összkomfort. Én pedig, a Nagy Gonosz Ember, boldogságuk útjában állok. Rémesen kopogtatom a seprűnyéllel az eresz alját. Futkosnak, kirepülnek, de tíz perc múlva újból ott vannak a félkész szerelmi fészekben. Idővel meg is szokják a seprűnyél csattogását, a pánik elmúlt, mind dörömbölhetek nekik. Feltűzök valami rongyot a rés mellett, lobog, a mozgás (a kibillent mozdulatlanság) tán jó lesz. De azt is megszokják, ezek mindent megszoknak, nincs senki és semmi, hogy megszabaduljunk az épp most s épp itt fialni készülő galambpártól. Ott turbékolnak csúfondárosan, én pedig nagyon dühös vagyok. Ha guminőt tartanék az ágy alatt, kiültetném a tetőre. De nincs guminő, a fióka (egyes vagy többes?) kikel, a galambpár most már ingázik a föld s a fészek között. Etetnek valami állandóan sipító lényt. Egy éjjel valami sebesen futkorászik fölöttünk. A mester, aki fél évre rá megnézte a tető szigetelését, azt mondja, nyest volt. Pele is lehetett – mondom erre én. Nem, az gyümölcsöt, gombákat, ha más nincs, fakérget eszik. Ebben tévedett a mester, mert régi források szerint (írja a wiki) a nagy pele fészekrabló. Ezek szerint a mi pelénk, ha az volt, egy régi forrásból került padlásunkra, ahol alagutat vájt a szigetelővattában, rajtaütött a kicsiny és azt hiszem, boldog családon. Hallottunk is valami sikoltozást éjszaka, rohangálást, majd csend lett. Csak következő nyáron mertem megnézni a tetthelyet. Tört tojáshéj, szertedúlt fészek, tollak, vékony, légies csontok. Azóta nem kell galambot űznöm. A hely szabad, de örökre üres.
*
A második madártörténet rövidebb, és az emberiség pusztulásáról szól.
A bagoly lába a tető fémlemeze alá szorult, olyan súlyosan sérült, hogy csak egy bőrcafat tartotta. Csupa vér lett minden, amikor kiszabadítottam. A madarat letettem a földre, csak arra ügyeltem, macska ne kerüljön a közelébe.
Délutánra eltűnt.
Aztán kora ősszel megjelent az én baglyom. Az a láb, ami leszakadt, ismét a helyén volt. Pontosabban egy protézis. Akkor ködlött fel bennem az emberi faj végessége. Az érzés, ami valamikor olyan valóság lesz, mint itt ez a bagoly minden nyomorúságával és rejtélyes, mindamellett tökéletes föltámadásával. Ha az élővilág fejlődéstörténetének abba a szakaszába jutottak, hogy műanyagból vagy kerámiából művégtagot állítsanak elő, akkor belátható időn belül utolérik civilizációnkat, az is lehet, egy különb létvalóságot hoznak létre. Letaszítanak minket onnan, ahová kínnal-bajjal felkapaszkodtunk a tíz- vagy százezer évnyi időben. Mert a világot örökös mozgásban tartó fejlődéstörvények mindenre és mindenkire érvényesek. Ránk éppen úgy, mint az egysejtűekre. És a bagoly okos, nagyon okos. Pallasz Athéné és Minerva madara.