Hetenként kapunk hírt Velence szomorú helyzetéről, szorongattatásáról. A város süllyed, a tenger szintje pedig emelkedik. Jóllehet, ha a tenger szintje nem is emelkedne, hanem csak a város süllyedne, az is éppen elég volna veszedelemnek. Főként, ha a város akkor is vízben van, amikor nem süllyed.

Ma már fegyelmeznem kell magamat, hogy ne kiáltsak lakhelyem önfeledt járókelőire: Kolozsvár polgárai, mentsétek meg Velencét! Védjétek meg Itália múltját, emberi javait! Eddig mindig győztesen kerültem ki a belső vívódásból. Ebben erősen segített az is, hogy nem tudom világosan megmondani, mi közöm van Velencéhez. Bár titokban kultúrembernek tartom magamat, de mégsem annyira, hogy ennek jeleképpen ordítani tudjak. Nem hiszek az ordítozás kultúra-, mentő vagy kultúra-teremtő erejében. Ez talán keleties fatalizmus. Bár kétségtelen, hogy megfelelő hangerővel be lehetne állni a süllyedő műemlékvárost siratók kórusába. így igazolhatná az ember érdekeltségét világrészünk szellemi javaiban. De úgy hiszem, Velencének inkább pénzre van szüksége és nem zengő baritonokra, lelkes együttérzésre. Együttérzésre a várost mentő szónokoknak van szükségük, akik ékes szavaikkal az omló vakolatú épületek társszerzőivé válnak. A süllyedés alkalmat biztosít, hogy hirtelen ők legyenek az elnémult mesterek hangos utódai, akik faragott szavakból építenek palotát. Jerikó példája igazolja ugyan, hogy a hangoktól leomolhatnak a falak. De a hangok falrakó, vakoló, toronymentő erejéről eddigelé nincs példabeszéd.

„Vigyázat, angyalok hullanak“, hirdetik állítólag az út menti figyelmeztető táblák. Hát csak természetes, hogy hullanak az angyalok! Ha számtalan cikkíró siet a hangos sajnálkozásra, az angyalok sem maradhatnak közömbösek. Ők is kultúr-angyalok, akik mélyrepüléssel szolgálják a sajtó komor hangulatát és benne személyes hírnevüket. Különös, hogy amikor az angyalok az évszázadok folyamán fölszálltak az épületek magasába, akkor nem jelentettek világszenzációt. Érdeklődésünkre mindenkor inkább számíthat a mélybe hullt angyal, mint fönt silbakoló társai. A hulló angyal tulajdonképpen a turisták igazi kedvence, sőt maga is turista, kiránduló az unalmas magasból az utca kövezetére. Összetört szárnyaival, fölismerhetetlenné vált stílusával ő a kor igazi angyala. Merész lendülettel kiugrik az útikalauzok hideg alakjai közül, és a látogatót örömteljesen meglepi. Végre nem kell csodálni, csak megnézni, lelkesen és sajnálkozva. Amikor elhagyták történelmi őrhelyüket, föladták a várost és a történelmet. A sajtó könnyes megemlékezései sem csökkentik ellenszenvemet. Miféle angyalok azok, akik előbb hagyják cserben városukat, mint a veszedelmet sejtő lakók? Számukra nincs enyhítő körülmény.

Velence sorsa végképp felbolygatná nyugalmunkat, ha a történelem nem lenne teli elsüllyedt városokkal. Kinek fáj ma Tenochtitlan és a porba süllyedt Persepolis? Az indián város madarai kitartottak óriás kalitkájuk mellett még akkor is, amikor a császár megfélemlítésére tüzet vetettek reá a hódítók. A madarak a város sorsát vállalták, madárésszel, városi tisztüknek megfelelően. Igaz, hogy nem voltak magasságba szédült angyalok. Számtalan város süllyedt el a világsajtó közreműködése nélkül, a kultúremberek világra szóló közönye mellett. Még csak nem is a természet nyelte el falaikat, hanem az emberi világ, hadseregek, királyi biztosok és az értékeket szándékkal pusztító telepesek.

Vakon cselekszünk, ha Velence süllyedésében ezeket nem emlegetjük föl magunkban. A tenger minden bizonnyal könyörületesebb az elszánt pusztítóknál. A víz ugyanis csak a gyenge falakat keresi, de a tudatos rombolók azt támadták, ami erős és Jellegzetes. Kétségtelen, hogy a világnak meg kell védenie Velencét. Mert úgy látszik, a városnak nincs pénze hozzá. Sajnálatos, hogy az Ősök szembe tudtak szegülni minden hódítóval, az utódok pedig nem bírják a motoros idegenforgalmat és a vizek ártalmát. A múltat, régi századok értékeit hívják segítségül, hogy mentse meg a turista város jelenét.

Közben pedig a rideg tudomány is hozzájárul a történelmi romboláshoz. Egy művészettörténész megvizsgálta Velence kétezernégyszázéves bronzlovait. És avval állt a világ elé, hogy a szobrok nem az i. e. harmadik századból származnak, hanem a második századból – időszámításunk után! A kövezetre zuhanó angyalok után ötszáz évet estek a lovak. Szabad-e ilyen fölfedezéssel előállni, amikor a gazda-város maga is süllyed?

Mi, akik hozzászoktunk a nyugati cégek sokmilliós veszteségéhez, az ötszáz év gondatlan eljátszását is ilyen kibogozhatatlan kárnak tudjuk be. A rossz ügyvitel ekkora zavarokkal jár. Én, aki legsikertelenebb vásárlásaimnál is legfennebb pár száz lejjel láthattam magamat megkárosítva, a milliós ráfizetést tanácstalanul nézem. Sőt, néha az irigység is elfog: milyen fölemelő érzés lehet az, ha az ember egymilliót veszít, szórakozottságból? …

Valahogy így számították el a velenceiek az ötszáz évet. Elvesztették, figyelmetlenül, a könyörtelen tudománnyal szemben. Kidobják a történelmi legendát a történelmi igazságért. Boldog város, amelynek igazságra mindig telik. Ügy látszik, süllyed, süllyed. De mégse süllyed el.

Megjelent A Hét II. évfolyama 17. számában, 1971. április 23-án.

Forrás: https://www.ujhet.com/bajor-andor-velence-tovabb-sullyed/