Idén mind lehetett farsang, mégsem volt. Maszk nélkül ki se léphettem az utcára, mégsem maskarázott senki. A menaságiak szekér kerekére tettek fel egy férfi- és egy női maskarát, arcukra festett vigyorral ott keringtek egymás körül a hóban, de akkor hó is volt. Jártam olyantájt Gyergyóditróban is, a tudtán kívül teherbe esett lány a középkor vaskos mulatságaiból maradt az utókorra, a Dottore eltűnt, a Buffone itt maradt. Velence, az álarcok városa is eszembe jutott, a gólyacsőrös maszkok, amiket nem a muri kedvéért kreáltak. Amikor megérkezett a dögvész a városba, az igazi, a nem farsangi Dottorék így beöltözve járták a házakat, abban a csőrszerű alkalmatosságban pedig fűszerek és fertőtlenítő szerek voltak. S hogy ez, a ragály mennyire nem csak a középkor flagelluma volt, Thomas Mann prózája, a Halál Velencében az érv. Ha ott, az Adria partján halálfejes maszk is volt a tömegben, azt is tudhattad, az a maszk letéphetetlen, amint a halál is igazi.