A. Gergely András: Technika, tudomány, orvoslás
Egy statisztikai nézőpont – egy szakmai dialógusból
Egy 336 oldalas konferencia-kötetnek, még inkább ha egy sorozat része is, föltétlenül megvan három előnye. Egyik, hogy szinte alig akad szakmabeli vagy szakma-környéki, aki ne találna benne kihívó, lenyűgöző, inspiráló, feldolgozandó és további megismerési tartományok felé vezető írást. Másik vitathatatlan esélye az interdiszciplináris kölcsönhatásokra épül, melyek – a konferencia szervezési céljaitól nem is idegenként – akkor is hatnak, ha minden résztvevő csak a saját előadását és még egyet olvas el belőle. A harmadik, kicsit titkolandó, de egyúttal bevallandó előnye, hogy a referáló szeme előtt annyi írás, annyi tárgykör, annyi sok megközelítés és módszertani, tematikai struktúra vonul át, hogy abból kellőképpen szinte egyetlen írásra tudna érdemben kitérni, a többi sötét rejtély maradna akkor is, ha közlésmódjukba egy picit bevilágít valami erős keresőfénnyel.
A Forrai Judit és Pók Andrea szerkesztette Statisztika a tudományok, a technika és az orvoslás körében kötet (A Magyar Természettudományi Társulat tudománytörténeti kötetei (2). Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 2018., 336 oldal.) is ez utóbbi rálátás élvezője vagy áldozata lehet az alábbiakban. Átlátni és minden tartományát minden másikkal harmóniába rakni szinte képtelenség, nagyjából úgy, hogy már hozzákezdeni is vicces lenne – ezt azonban nem hívják könyvismertetőnek. Csak próbaképpen lemásoltam a tartalomjegyzéket, apró betűkkel is majdnem másfél oldal, az illendő szemle-terjedelem fele-harmada. Elegáns megoldás lenne, s akkor egy értékelő szót sem kellene mondanom…! Csakhogy ennél sokkal több együttes kölcsönhatás, kihívó megfogalmazás, eredeti belátás, kísérleti tudás és kommunikált tartalom rejlik egyenként mindegyik szövegben is. Ehhez képest, bizony mondom, némiképp „elnagyoló” megoldás lenne annyit állítani: íme, itt van, olvassátok, mert érdekes! Talán elég is lenne ennyi. De hogy az Ismeretlen Olvasót is beavassam a részkérdések részleteibe: egy tudományos konferencia valójában nem abból áll mindössze, hogy sorban álló előadók (némi időtúllépéssel vagy dicső időtartással) felolvassák a szövegeiket…, hanem épp a dialógusok, viták, analízisek, egymásra hangolódó továbbgondolások, késztetések, kiterjesztések viszik tova szinte az összes textust, mégpedig a helybeli-időleges, a mindenkori-egyetemes és az olvasói-oktatói-tudásterületi inspirációk egész harmóniájában és az időben is összehangolt módon. Ettől pedig a szemlézésnek sem szabadna elszakadnia…
A helyzetet mintegy gyakorlott könnyedséggel jellemzi az inspiráló-szervező-előadó-szerkesztő-sorozatszerkesztő-kiadó Forrai Judit egyoldalasan rövid Bevezetője, aki a témaválasztás okát és dilemmáit összegzi kedvesen kihívó kontrasztos idézettel: „2017-es konferenciánkon olyan tematikát választottunk, amely – hűen addigi szokásainkhoz – összehozza egy platformra a különböző szakágazatok kutatóit, mívelőit közös gondolkodásra, /hogy/ …megtaláljuk azokat a találkozási pontokat, tudományos eredményeket, amelyek módszerükben közelebb hozzák a szakterületeket, illetve bemutatják a mérhetőségek különböző alkalmazását. Így például történeti sorok felállításának segítségével a történeti-leíró-matematikai módszereket, a jelen kötetben egyetemtörténeti, államtudományi, orvosi, baleseti, epidemiológiai, kriminológiai, nőtörténeti, városfejlődési, városi-geológiai, térfejlődési, matematikai, muzeológiai, stb. statisztika alkalmazásán keresztül. Nem feledve, hogy a statisztikai számsorok mögött egyedi emberek, sorsok, jelenségek állnak, ahogy Jung is fogalmaz: »Egy mitológia nélküli emberiség egyszerű statisztikai adat, átlag. Természettudományunk a nagy átlagokkal dolgozik, mindent átlagokra bont le, ám az igazság az, hogy az életet hús-vér emberi lények és nem számoszlopok viszik tovább«.
A kontraszt pedig, mely a társadalomtudományok és természettudományok saját valóságait a (közmegegyezéssel valóságnak nevezett) szférák, a megfigyelt és szakszerűen leírt állapotok, az elemző közelítések, a mértékek révén súlyt és jelentőséget közvetítő feltárások, az összehasonlítások és modellezések, számszerűsítések és statisztikai adategységgé változtatások mellett az emberi momentumra helyezi a hangsúlyt, evidens módon mutatja, mire alkalmas a tudomány, mi a célja és feladata, mik a specifikus törekvései és eredményei mindezek nyomatékos összerendezése segítségével. Forrai itt nemcsak tisztelgő gesztussal él a konferenciát jelenlétével megtisztelő Csányi Vilmos Széchenyi-díjas magyar biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, akadémikus felé, hanem rögtön arra is utal, hogy példaképpen akár a viselkedéskutatásban is, de a legkülönbözőbb tudásterületeken és ezek oktatásában is miképpen érdemes látni, megtalálni, megnevezni a „közös nevezőt” vagy alkalmazási analógiákat, miközben maga a tudáságazat módszertana és nyelvezete meglehetősen speciális maradhat, mindegyiknek saját diszciplináris szabályai szerint. A válaszképpen szóló Csányi Vilmos rögtön magára a tudományfejlődés (saját kutatói pályáján is jóval több mint fél évszázados) tapasztalatára, a módszerek, eljárások, technikák, eredmények finomodására utal, de közben a modellezés fontosságának hangsúlyaival az állandó időlegességre is, mely az új nyelvek, új metodikák és új világképek eszközén át segíthet a megismerés és megértés, belátás és tájékoztatás szélesebb köreihez hozzáférkőzni, vagy a gyakorlati alkalmazásokat serkenteni.
S nem mert Csányi szavai a kutató hitelével szólnak, vagy mert a fél évszázad oly sok lenne a tudomány-szféra intézménytörténetében, de éppen mert maga a tudás is intézménnyé vált, harmonikusan következik itt az első fejezet statisztikatudományi kezdetekre hivatkozó kerete. Ebben Nagy Péter Tibor a demográfiai adatok társadalom- és humántudományi elitre vonatkozó 19-21. századi részleteire tér ki, Draskóczy István a peregrinusoktól és a középkori egyetemtörténettől induló statisztikák felhasználhatóságát vezeti be mint bécsi, krakkói, városiasodási, népességföldrajzi szempontot, kiegészítve mindezt az európai tendenciák adataival, városiasodási mutatókkal és népesség-eloszlási megfigyelésekkel. Ugyanitt Kótai István az állatorvos-tudomány 230 éves oktatástörténetéből indít, a gimnáziumi-reáliskolai háttérből jövő, kizárólag férfi hallgatók, jobbára vidéki illetőségű és magyar anyanyelvű keresztény diákok többségére utalva keres ellenpontokat az ezektől eltérőkre, sőt a kategorizálásoktól vagy besorolási mutatóktól független népszámlálási adatok (1900, 1910) eltéréseire is kitérve mutatja meg az anyanyelvi és vallási specifikumok jelentőségét, az alul- vagy felülreprezentációk okait és sajátosságait, indikátorait és elemzési lehetőségeit vagy korlátait is.
A történeti statisztikák egyetemtörténeti és tudásterületi mutatói mellé mintegy kívánkozik is a járványüggyel is összefüggő orvosi statisztika története, képviselői, művelőinek köre. Gazda István a kiemelkedő kutatók (tizenhat jelesebb személyiség) körében foglalkozik itt Kőrösy József, Melly József, Antal Lajos és Mádai Lajos okfeltáró és valóságleképező orvosstatisztikai anyagaival, a 19. század közepe és a 20. század vége közötti időszak járványterjedési vagy orvosképzési tapasztalataival. Simon Katalin ugyancsak egy feledésbe merült orvos-statisztikus portréjával, Tormay (Krenmüller) Károly tudás-örökségével (és publikációs listájával) ajándékozza meg a járványtudomány története iránti érdeklődőket, ahogyan a fertőző betegségek terén a Szent László Kórház 1894-től napjainkig kitartóan vállalt epidemiológiai tevékenységéről szól érzékeny áttekintéssel.
A konferencia-kötet többszáz oldalán két nagyobb tematikus egység viszi a terjedelmi hangsúlyt, ezek egyike III. fejezet, mely a városi terek, emberek és funkciók kutatási adatmintái közötti társadalomtudományi aspektushoz is közelebb visz. A 18. századi városok (köztük is elsősorban Debrecen) büntetőbíráskodásának és kriminalitási mutatóinak levéltári irataiból kiolvasható autonómia-törekvések, rendeleti és polgári perjogi feltételek, bűneljárási folyamatok adatszerű rendezéséről Antalóczy Ildikó ad áttekintést az elítéltekkel kapcsolatos összefüggések összképével és a történeti kriminológia szakérdeklődésének megismertetésével. A városi terek demográfiai kérdései és felekezeti (itt specifikusan Pest város zsidóságával összefüggő) mutatói Hrotkó Larissza előadásában jelennek meg, aki Moess Alfréd magyarországi zsidó demográfiai adatait (1749–1846) mutatja föl a történeti demográfia terén, majd saját kutatásainak 1852–1857 közötti változásfolyamatra érvényessé tett mutatójával folytatja elemzését egészen a 20. századi rasszista propaganda előzményeiig, ebben a galíciai zsidóság bevándorlása miatt „vészesen nagy növekedés” ideológiájáig, „felülreprezentáltságuk és térnyerésük” mutatóiig követi a „türelmi rendelet” után százötven évvel ismét a türelmetlenség és a rasszizmus határozza meg a politikai közhangulatot – a számadatok dacára is. S bár a felekezeti vagy várospolitikai döntésekhez nem közvetlenül van kapcsolódása, a történelemtudomány gyarapodása a térinformatikai módszerekkel és a közlekedéstörténeti áttekintésekkel Frisnyák Zsuzsa adatelemzési példáival is jól láthatóan formálta-formálja a gondolkodásmódokat, melyek vonalszakaszok határait, a vasúthálózat térbeli terjedését, a tér- és időbeli folyamatok ábrázolására alkalmas terjedési mutatókat a térbeniség új fogalmainak kérdésköreivel hozza összefüggésbe, tisztázva korábbi áttekintések számadatainak további jelentésességét. E mérhetőség, a csomópontok és a térképre vetíthető városföldrajzi jelenségek térbeli koncentrációs témakörét veszi elő Forrai Judit és Izsák Éva előadása, melyben a népességszám-növekedés és a városegyesítési célok nyomán kialakuló új léptékek, a települési, gazdasági, közlekedési fejlődési egyenlőtlenségek, bizonyos forgalmas pontok kiemelkedésének okaival leírható változók sűrűsödését mutatják ki a szórakoztató ipar, az éjszakai mulatók hirtelen kialakuló fejlődésében, mint olyan élettudományi spektrumot, melyben a feltárás mátrixai Budapest egyik arcát egy másikkal, a társadalom mobilitási és térhasználati jellemzőivel vetik össze több vertikumban egyszerre. S mintha közvetlenül ide készült volna, Trenka Magdolna tanulmánya a jog és egyenlőség témakörével egészíti ki előbbiek kérdéskörét a statisztikai tények és az esélyegyenlőtlenség kérdésnek mutatóival: „A nők és férfiak esélyei ugyanis, nem vitásan, ma sem egyenlők. A jog és az esélyek egyenlőségnek – a nők és férfiak közötti hatalmi egyensúlynak – egyik legjobb indikátora lehet, hogy milyen esélyei, lehetőségei vannak a nőknek a társadalom felső-vezetésében”, melyre egyenesen megteremti az Imparitas Factor fogalmát, melynek elemei „egyszerre definiálják és adják oki magyarázatát a rejtett társadalmi folyamatoknak, melyek végső soron sajátos női gender akadályt jelentenek a gyengébbnek mondott nem előtt”. Esélyegyenlőtlenségi kutatómunkája szinte vonzza a blokkot záró tanulmány, Simek Ágnes problémafelvetését, mely a statisztikai adatgyűjtés és -kezelés metodikai megbízhatóságát az egészségügyi aspektusból, a szociális függésviszonyok adatok mögötti tartalmak felől közelít, hangsúlyozva az „adatok mögötti” embercsoportok és emberi értékek minden statisztikánál fontosabb vonásait: „pár fillért, vagy legalább egy mosolyt!”.
Adatok, tervezhetőségek, tapasztalatok és kísérletek a következő (IV.) fejezet tárgyköre. Molnár D. László előadása a gyermek növekedési modellek vizsgálatában mutatja be egy alul- vagy túltápláltságnak korai diagnózisához és a betegségek megelőzéséhez segítő modell alkalmasságát a hagyományos mérésekhez viszonyítva egy kevert modell alkalmazásának spektrumán, az előzetes a priori ismeretek beépítésének mintázatán keresztül. Forgács Lajos mérnökök és orvosok orvostechnika („bioengineering”) területén keresztüli vizsgálati statisztikáit jellemzi az egészségügyben (kórházakban, klinikákon, más egészségügyi intézményekben) szükséges, speciálisan erre a szakterületre kiképzett mérnökök alkalmazásának bizonyításával és az orvostechnikához értő mérnökök számának szükséges növelésével összefüggésben. Munkácsy Katalin a statisztika és a valószínűség-számítás elemeinek biológus hallgatóknak és matematika tanárszakosoknak tartott előadásai alapján emeli ki a szakmatörténetből Hatvani István munkásságát és életművének gazdagabb használhatóságát a pedagógiai, a tudósok társadalmi felelősségét közéleti szempontból fontosnak mondható tanulságokkal szolgáló elemző munka alapján. Csibi Kinga a tudományos kutatási módszerek között az Öntödei Gyűjteménybe került különleges kályhagyűjtemény közgyűjteményi és kiállítása feltáró munkáiról, az értékmentés és művészi öntöttvas-hagyaték rendezési modelljeiről szólt. Bella Tamás egyenesen a tudományos kutatások eredményeiből készült statisztikák torzítása, pontatlansága, a mintavételi eljárások és a módszerek megválasztásakor fellépő hibák problematikussága kérdését veti fel, megnevezve a mintavétel, a célkitűzés, a feltárt hibaforrások kiküszöbölésével pontosítható módszerek, a reprezentativitás és homogenitás kérdéseit. Kántor Sándorné Dr. Varga Tünde egy régi, a „műtudományokba” tartozó analízis historikumát eleveníti fel Nagy Károly: Elemi arithmologia, Arithmographia 1. rész (Bécs, 1835) és Bolyai Farkas Az arithmetica eleje (1830), valamint a latin nyelvű Tentamen könyveivel (1832−33). Antal Ildikó pedig az MMKM Elektrotechnikai Gyűjtemény konkrét példáin keresztül tér ki „a magyarországi villamosenergia-ipar történetéhez köthető technikatörténeti és tudományos következtetésekre, melyek egykorú nyomtatott szakirodalmi forrásokban (cégkatalógusok, korabeli statisztikai táblázatok, jelentések stb. alapján) megjelent adatok összegzéséből, elemzéséből születtek. Ezek az összeállítások nagyban segítik a muzeológusok szakmai és kutató munkáit és a „statisztikai eredmények” visszaköszönnek az egyes kiállítások tükrében is”. Példái csupán előzetesnek is érdekesek az V. blokk, a Klinikum, oktatási feladatok, statisztika tematikus összeállításánál.
Pusztai Péter rajza
2021. április 23. 04:36
Ember legyen a talpán, aki ezt a szöveget el tudja olvasni.
2021. április 23. 08:49
Nos, én elolvastam. Más lapra tartozik, hogy az Ember, bármilyen biztosan is áll a talpán, megért-e valamit a halmozott pongyolamondatokból, még akkor is, ha ” közlésmódjukba egy picit bevilágít valami erős keresőfénnyel”. De megeshet, hogy ezt a „szakmai dialógust” eredendően nem egy irodalmi és fotóművészeti lapnak címezték, így aztán ne csodálkozzunk, hogy a „halandó” olvasónak kínai ez a szöveg.
2021. április 23. 09:25
:-)
2021. április 23. 13:50
A magyar nyelv nem szereti a többszörösen összetett, bővített mondatokat. A téma, ha nehéz, sokkal könnyebben emészthető, ha egyszerű mondatokban fogalmazunk. Minél cirkalmasabb egy tanulmány szövege, annál bizonytalanabb az író látószöge. Márpedig alaposan szemügyrevenni valamit egyszerre csak egy nézőpontból lehet. Utána a másikból, majd a harmadikból. Már ha az a cél, hogy meg is értsen valamit az olvasó, vagy legalábbis felkeltse az érdeklődését. Arról nem is beszélve, hogy néha úgy érzi, mintha nem is magyarul szólnának hozzá. Hja, kérem, ez a mag(v)as színvonal… És az ember le is teszi a könyvet.
Ezt most nem kifejezetten csak erre a cikkre értem.Egy tanulmánykötetben ugyanezt érzem – pedig a szakmámról szól.