Árnyam az ösvényem, talpam alatt fényszilánk,
Csak a fű nő nyomomban, kaszálnak az imák.
Mosolyogva néz az ég, lelkem viszonozza,
Vigad a lom, víg a dalom, est visszhangozza.

Medrébe visszatér a csend, elalszik a rend,
S a világegyetem önmagamból kibillent.
Szerelem tavába fulladnak a csillagok,
Kihalászom őket, csak egyszerű kavicsok.

Égő gyertyaként ott állnak a fejfák, csonkok,
Ma nagyon szeress, holnap temetnek a kompok.
A partra loccsanhat az örökkévalóság,
S elsuhan fölötte egy pihényi boldogság.

Páracsoda lobban az ég felé, hallgatás
Ködében gránitba vésődik a sikoltás.
Hősök, azok kik hiába halnak meg, égnek,
Olyan emberekért, akik hiába élnek.

(Sepsiszentgyörgy, 2010. február 6.)