Legelőször tán az Arno fölött átívelő Ponte Vecchión láttam. Egy percig Szerb Antal szemével akartam Firenzét nézni, az Utas és holdvilágot idézgetve félhangosan. Holdvilágnak világa: az Ómagyar Máriasiralom huszadik századi színeváltozása, amiben élt és amibe belehalt Szerb Antal. Lakat lakat mellett, egy-egy kisebbet is a nagyobbra zártak, tán egy olyan szerelmi mágia jelzéseként, amit érdemes körbejárni. A lakatot világszerte fiatalok kattintják a hídak korlátjára. A két part között, a végtelenbe ömlő folyó fölött. A lakat, ami tán épp most kattan, kétszáz évig ott marad, vagy csak míg a városgazdálkodással foglalkozó hivatal le nem vágatja. Egyedül a kulcs hull az idők végezetéig a folyóba, ötmillió év múlva földtörténet lesz. A mai fiatalok nem romantikátlanok, Rómeó és Júlia története végtelenített szalagon fut. Engem most egy elméleti valószínűség izgat, amit a kofa törvényének szoktam mondani. Ha veszek a piacon egy kiló meggyet, de nincs ki a kiló, a kofa megmeríti a kanalat, úgy csorgatja be aprádonként a meggyet, közben a mérleg nyelvét nézi. No még egy kicsi, és még, végül előáll az az állapot, amikor egyetlen szem meggy egyensúlyon túli állapotába billenti át a mérleget. Ugyanez a hídon: a negyvenezer-hétszáznyolcvanötödik lakatot még megbírja, de a következő kattanáskor látványosan összeomlik. Igen, az az egyetlen és utolsó, nem több mint negyvendekás lakat megsemmisíti a konstrukciót! Abban a pillanatban ez a második helyzetváltozat lesz Rómeó és Júlia igazából hiteles története.