Virágárus

derékból szinte térdig görbed – öreg-
-feketében, szinte történelmien,
két lépésnyire a hajléktalanságtól,
háromra egy meseízű halhatatlanságtól,
négyre levedli magányos bábállapotát
és minden köztesség nélkül lepkévé
magasztosul, kiröppen a szűk, fonott
kosárból, körbelibben az aszfalton
haldokló pipacsok között.

Szerző festménye

a génhibás almafa

a génhibás almafa
elfelejtette a virágzást
viszont megtanult járni
repülni – hegyeket mászott
majd űrképeket készített
a gyilkos ózonlyukakról;
szabadidejében
ördögöt űzött és
lelkitanácsot adott
az elszontyolodott madaraknak
haikukat is írt
egy almafa halott virágairól –
éjjel – ha rosszat álmodott
megfojtott egy-két utcalányt

Vaslavórban a fordulat

Amikor eljött a tisztátalan,
fürdőszobát kaptak a parasztok,
csak álltak bambán
a zuhanyozóban,
források klórízű vize fakadt
a krómozott csapokból,
fel-felbődült a duda reggelente
s a tükör előtt is folyton
egy ismeretlen állt.

Aztán meglátták a kígyózó vagonokat,
falnak támasztották
s csorba szekercét,
a fateknőt elsiratták,
a fűrészen is túladtak a bolhapiacon,
és nem fohászkodtak többet
a bejárat elé épített
apró imaházban.
A végrehajtó az ízes szavakat is
elkobozta, lemeztelenítette,
pironkodhattak fekete-fehéren
a felvonónban.

Végül persze belefáradtak,
elaludtak rendre az öregek,
feldőlt a konyhaszekrény,
kihullott belőle a rézmozsár,
szilánkokban, csörömpölve
potyogott rájuk a gyötrelem,
ottragadt, amíg kék vaslavórban
le nem mosták az olajos időt
a hideg, verejtékező testről.

2021. április 24.