Si je regarde tout à coup ma véritable pensée, je ne me console pas de devoir subir cette parole intérieure sans personne et sans origine; ces figures éphémères; et cette infinité d’entreprises interrompues par leur propre facilité, qui se transforment l’une dans l’autre, sans que rien ne change avec elles. Incohérente sans le paraître, nulle instantanément comme elle est spontanée, la pensée, par sa nature, manque de style.
Mais je n’ai pas tous les jours la puissance de proposer à mon attention quelques êtres nésessaires, ni de feindre les obstacles spirituels qui formeraient une apparence de commencement, de plenitude et de fin, au lieu de mon insupportable fuite.
Un poème est une durée, pendante laquelle, lecteur, je respire suivant une loi qui fut préparée. Je donne mon souflle et les machines de ma voix; ou seulement leur pouvoir, qui se concilie avec le silence.
Je m’ abandonne à l’adorable allure: lire, vivre où mènent les mots… Leur appatition est écrite. Leur sonorité fut écoutée. Leur ébranlement se compose d’ après une méditation antérieure, et ils se précipiterons, en groupes magnifiques, dans la résonance. Même mes étonnements sont assurés: ils sont cachés d’ avance et font partie du nombre.
Mû par lécriture fatale, et si le mètre toujours futur enchaîne sans retour ma mémoire, je ressens chaque parole dans toute sa force, pour l’ avoir indéfiniment attendue. Cette mesure qui me transporte et que je colore, me garde du vrai et du faux. Ni le doute ne me divise, ni la raison ne me travaille. Nul hasard, – mais une chance extraordinaire se continue. Je trouve sans effort le langage de ce bonheur; et je pense, par artifice, une pensée toute certaine, merveilleusement prévoyante, – aux lacunes calculées, sans ténèbres involontaires, dont le mouvement me commande et la quantité me comble; une pensée singulièrement achevée.

Paul Valéry: A verskedvelő

Hogyha egyetlen pillantást vetek igazi gondolkodásomra, nem tesz boldoggá a késztetés: átesni mielőbb ezen a személytelen és bizonytalan eredetű belső beszéden; e tiszvirág-életű alakzatokon; e próbálkozások tömkelegén, amelyeket mindegyre félbeszakít saját jelentéktelenségük tudata; amelyek folytonosan átalakulnak, egyik a másikká, anélkül, hogy akármit is megváltoztatnának. Amelyek összefüggéstelenek, bár nem látszanak annak, amelyek abban a pillanatban megsemmisülnek, mihelyt spontánná válnának. A gondolatnak, saját természetéből fakadóan, nincsen stílusa.
Ámde énnekem, nap mint nap, nincsen lehetőségem rá, hogy a figyelmem középpontjába állítsak néhány szükségszerű létezést, sem pedig arra, hogy olyan szellemi akadályok leküzdését színleljem, amelyek valamilyen látszólagos kezdet, kiteljesedés és vég létrehozásával kecsegtetnek a jövőben – saját elviselhetetlenné váló menekülésem helyett…
A vers egy olyan tartam, amelynek ideje alatt én, az olvasó, egy előre megszabott törvényhez igazítom a lélegzetemet. Neki adom a leheletemet és a beszédem mechanizmusát, vagy – egyszerűbben szólva – az ezekben rejlő hatalmat, amely egyenértékű a hallgatással.
Átengedem magam az elragadó magatartásnak: olvasni, élni, ott létezni, ahova vezetnek a szavak…Megjelenésük: írva vagyon. Hangzásuk: előre kifülelve. Még a megrendültség is : előzetes elmélkedés alapján megszerkesztett, és, – e szavak – nagyszerű csoportokba szerveződve sietni fognak majd, hogy hangzássá tömörüljenek. Mindezekhez az én megrázkódtatásom is eleve belekalkulált, számításba vett.
Megindíttatva e sorsszerű írásmű által, és hogyha a mindig visszatérő versritmika véglegesen, örökre leláncolja a képzeletemet, én minden szót teljes erejével magamra zúdulni érzek, hogy hallgassam végeérhetetlenül. Ez a mérték, amely magával ragad, és amelyet én kiszínezek, megvédelmez az igazság és a hazugság erői ellen is ugyanakkor. Nem oszt meg a kétség, és nem munkál meg az gondolat. Semmi esetleges, csupán csak egy rendkívüli esély folytatódása. Minden erőfeszítés nélkül rátalálok a boldogság eme nyelvezetére. És elgondolom – e mívesség által – a teljességgel bizonyos, csodálatosan előrelátott gondolatot, amelynek hiányosságai is előre kiszámítottak, és a homályos részei sem véletlenek, amelynek a zuhataga ellenállhatatlanul magával ragad, az értéke teljesen betölt; az egyedi módon befejezett gondolatot.
(Anthologie des poètes francais contemporains, Paris, Librairie Delagrave, 1930. 77. p. Bartha György fordítása)

*

SZÓMAGYARÁZAT:

tout à coup = egyszerre csak, hirtelen
subir = elszenved, kiáll (v.mit), átesik, keresztül megy (v.min)
entrepris, -e = vállalkozás
infinité (n f ) = végtelenség
interrompu = félbeszakított, abbamaradt
paraître (h f) = külső, megjelenés, látszat
instantanément = azonnal, rögtön
feindre = színlel, tettet
(la) pensée = gondolkodás, gondolat, eszme 7) nézet, vélemény
(la) fuite = futás, szökés, menekülés
concilier = kibékít, összeegyeztet
se concilier = kibékül, megnyeri magának
mener = vezet
celer, (je cèle…) = elrejt
allure (n f) = járás, járás módja, de: viselkedés, magatartás
abandonner = elhagy
s’ abandonner = átengedi, átadja magát
ébranlement (n f) = megrendülés, megrázkódtatás
réssentir = érez
singulièrement = különös módon
achevé = befejezett, kész, vége van
comblé = színültig megtölt, kielégít, elhalmoz (vmivel)
adorable = bájos, elragadó
ou = (k. sz.) vagy
où = (h. sz.) ahol, ahova
font partie du nombre, faire nombre = beleszámít
partir sans ésprit de retour = örökre távozik

„A szépség az, ami kétségbeejt”. . . (Paul Valéry)