(Lendvay Évára gondolva)

Még friss ismerkedésünk korában,
(te lenge nyári ruhában)
mentünk karod karomba fűzve
fel, a Kapu-utcán,
valamin harsányan nevetve,
mint két egykorú kamaszlány,
aztán hűs mentateát ittunk
egy Cenk-alatti teraszon
(kispóroltuk belőle cukrot) –
én hévvel hangoskodtam valamiért,
sok egyéb ellenében,
Te csak tördelted tüskéim
szelid türelemmel.

Szerettem volna fehér-fekete filmet
látni rólad húszonévesen,
amint saját versedet mondod,
vagy szőke hajad lobogtatod
egy szeles, őszi napon
diákkorod kincses városában
és az is csodás lett volna
ha egyszer elmeséled apádat,
úgy, ahogyan csak Te láttad,
megmutatod kiadatlan verseit,
és rendezett emlék-képeit,
de erről már lecsúsztam.

Ha még lehetne, elmondanám Neked,
hogy láttam egy utolsó arcodat,
majdnem nyolcvan évesen
(valami lerobbant teremben forgattak)
de már alig voltál Te :
túl mélyre sodródtál,
mondhatni fájdalmak szintjére.