A szerző illusztrációja

Kigombolt, kávébarna, kötött mellénye árasztotta magából a hideg párát. Ott állt a mélyben, maga sem tudta mióta, a víz sípcsontja közepéig ért.
Liftakna, lichthof.
Ontotta emlékeire épült bánatát. Hogyan és miért? Értelemszerűen? Megérdemelt vagy kierőszakolt múlt ez? Kabátját elhagyta egy betonemeleten. Szemben a régi, föld alá zuhant lift.
Emlékezni próbált, de minden lehetetlennek tűnt, hiszen a visszajátszódó idő egyik vége…
Megszokta így lassan önmagát, jönnek és mennek az életek.
A lift egyik fél ajtaja katonás fegyelemmel csukva, a másik kissé pajzánul félretolódva, diszkréten befelé csalogatva. Odabent sivár sötétség. És a telihold.
Árvaház.
Minden fából ácsolódott valamikor. Mikor is? Lábszárához ragadt egy cigarettacsikk.
Krisztus előtti, utáni világban…
Első, második, vagy éppen egy gyártásra kész harmadik… hányadik háború idején?
A részletek érdekelték volna, de azok sem voltak megfejthetőek, hiszen a visszajátszódó idő egy másik vége…
Ha felnézett a kőlépcsőkön, amelyek szintén egy pincébe vezettek, megkönnyebbült, legalább elkönyvelhette saját, fölöttes mélységét.
Itt maradok – döntötte el és rámosolygott a liftre. Ez a játék, ez a tét. Mert engem is halandó anya szült.
Ujjaival átkulcsolta a liftet védő, rozsdás dróthálót, amelynek, megfigyelte már, kulcsra zárt vasajtaja volt. Nem érzett szomjúságot, nem kívánt ennivalót, beleolvadt a történelembe.
Jobbra és balra sötét ösvények.
Katakomba.
Hát nem mindegy? Elindulni nem szándékozott, nyomába zúdult volna, bármely irányba a majdnem térdig érő víz. Akkor hát…
Középkori tömlöc.
Látni vélte az áldozati állatoknak odavetett szalmaágyakat, hallotta már a bilincsek csörgését. Tíz év fegyház, vagy tízezer. Akkor sem módosult volna semmi.
A sokadik éjszaka kellős közepén riadt tekintetű férfiak, asszonyok, gyermekek támolyogtak alá feljebbről.
Megbotlottak, egymásra borultak, kúsztak, másztak tovább. Fogaik vacogtak… hát ez a ház is összedől?
Furcsa módon egyikük sem érintette meg, nem is szóltak hozzá, mintha tömegük, térfogatuk sem lett volna. Kár. Lehet-e létezni testek és hangok nélkül?
Pedig pléhvödrök, pislogó, síró plasztikbabák is gurultak lefelé a lépcsőn.
Aztán halak potyogtak alá, szertefröccsent a víz. Lesz-e végütem? Soha már…
Odakintről betolakodott a szirénák szomorú, de erőszakos dallama.
Zápor indult, vihar, villámok fészkei épültek.
Óvóhely.

Forrás: szerző FB-oldala