Bágyoni Szabó István: Haza a Magasban. Látogatóban Illyés Gyulánál
(A szerzőnek Az idő festett orcái című, a Magyar Napló és az Írott Szó Alapítvány kiadásában tavaly megjelent esszékötetéből)
Zúzmarával fogad a január, ahogy a Vérhalom és Szemlőhegyi utak kereszteződésénél lelépsz a 91-esről. 1973. január 2-át írunk. Végig a hajdani őrszemek során bizonyosodik meg benned a gondolat, a szemlélő-látó-őrző-kiáltó Költő számára istenibb lakóhely e szemöldökként kidudorodó budai domboknál aligha képzelhető el. A Világ homlokából kitekintve tapinthatod ki földed és földijeid szívverését, követheted gondok-gondolatok hajszálgyökereit, s igazíthatod a még megtapasztalható maradék-haza észjárását.
Most csapódik zúzmarába a köd, erdélyi ember számára eléggé megszokottan, de mégis másként, hisz’ anyaország-viszonylatban innen szinte határsorompókig, drótfüggönyökig lehet ellátni. Persze, nem most, mert szorul körötted a köd, mintha ostorcsattintásnyira végződne a világ… Hónod alatt az „odaátról” cipelt könyvekkel, folyóiratokkal, találkozásra váró lelkedben kolozsvári üzenetekkel, tanácsokkal. A Korunk szerkesztője (Kántor Lajos) frissen megjelent kötete mellett az Utunk 72-es, Illyést köszöntő évkönyve is véled. És barátod intelme is: nem felhajtani a szilvóriumot, komám, Gyula bátyánk az erőt adó nedű tisztelője hírében áll, a koccintásnak is meg kell adni a módját. Mint ahogy Zrínyi, Bocskai, s gyanítom, Pázmány is megadta – teszem hozzá… Itt akár arra is gondolhatsz, nagyjaink látására van szüksége annak az emberfiának, aki ilyen zúzmarás, fogvacogtató időből nem csupán a megmaradt tanyavilágig, a rozsdásodó drótsorompókig, újrafestett vasfüggönyig, hanem a szétszórt, tizenötmilliós anyanyelvország pótolhatatlan fenyveseiig is el akar látni. Mert el kell látnia! Egyébként értelmetlen volna hivatkozni az őrszemekre, és hiábavaló az a százvalahány lépés az anyanyelvű bibliát hozó reformátorok emlékműve előtt.
A látogató elől mintha elbújna a láthatár, a fehér csengőgombot keresed, a monogramot, az I. Gy-t. És megtalálod, pedig úgy érzed, valaki figyeli tétova mozdulataidat, hátadba süt a „gondoskodó” ügyeletes szem, aki aztán esetleg azzal a végkövetkeztetéssel teszi le okuláréját: ugyan, mi rosszat tehetne itt ez a szerencsétlen erdélyi tanárember, jött és megy, ennyi!
Az udvar első fája havasi fenyő, áll, mintha Keletről hozta volna magával valamelyik honfoglaló, s tűzte volna ide magasságot idézőnek. Valami folytatja benned a játékot: a csíki vagy az aranyosszéki székely kősziklát állít így kapujába, a kapu sarkába – tudod ezt Tamási Árontól, Szabó Gyulától, a mezőségi pedig – hallhattad Sütő Andrástól is – kútgémet vagy saját kiapadhatatlan konokságát, vágyódását a megmaradásért… Egy virtuális haza támpillérjei közül aligha hiányozhatnának ezek a „kellékek”!
A Költő vállon ragad, s betessékel. Megilletődsz, mint templomba lépő, hogy aztán lelkedről is, ajkadról is lepörögjön a magaddal hozott világ zúzmarája. Könyvfalak vesznek körül, ezernyi mozdulat, megannyi átvirrasztott éjszaka leleménye, szó- és vershozadéka – a Mária-siralomtól a segesvári ütközetig, a magára maradt hőstől (Teleki Lászlótól) az ’56-os hősök közös ítéletéig. A fiát sirató anya egy mondatától a nemzetét felemelő Egy Mondatig… Megfeledkezel a tanácsokról, asztalra zuhannak hónod alól az erdélyi könyvek, aztán úgy ízleled a kisüstit, mintha édesapád töltené, miközben megtudod, Bocskai és Bethlen bizony borivók voltak, Károli Gáspár nyomdászai meg jószerint a tokaji bornak köszönhetik fizetésüket. Igen, a nyomdák. Elújságolod Mikó Imre üzenetét: készülőben Zsögödi Nagy Imre rajzmappájának kolozsvári kiadása, igaz, hogy az 1956-ban még Budapesten született portrék, a Tamási Áront, Németh Lászlót és Illyés Gyulát ábrázoló tusrajzok nélkül, de készül – és manapság, ugye, a hiányok is üzennek. Szó szót követ, addig eljuttok, hogy a Fáklyaláng marosvásárhelyi bemutatóját követően egészen más lehetőségek mutatkoztak kisebbségi sorsunk dolgában. Ámde a zsarnok természete nem követhető ésszel, és nem kötődik nemzetiséghez.
Fordul a szó. Úgy érzed, szavaidban Gyula bácsi távoli sorsokat, visszacsengő ízeket keres, völgyek, irtások, határ- és falunevek után érdeklődik, a Bolyai egyetem helyzetére, eltűnt vagy még meglévő tanáraira, Szabédi Lászlóra, Szabó T. Attilára kérdez rá. Aztán a katedrádra, amit magad mögött hagytál, hogy hazamen-vén – mint Dániel az övéi közé – világra szomjúhozó nebulókat tölts fel a magad csempész-élményeivel. És a kimondott tanulságokkal: fél évszázada kinek-kinek megvan a maga imazsámolya; az erdélyieknek a Bethlen Gábor-i hagyaték, a konok függetlenség vágya, a nyelvben is tetten érhető. Ebből kell hazát építeni!
Két, három dedikáció után válladat átkarolva kísér ki a kapuba. Sziklakövek és fenyőfák vigyázzák az innen távozó lépteit, veszed észre. Akár odahaza. Fényképezkedés után annyit még utánad kiált: Szilveszterkor Németh László már elhagyhatta a kórházat, felépült, dolgozik. Fontos ez, a szellem hajszálgyökerei csak így képesek eleget tenni szerepüknek. A nagy Egész csupán így érvényesítheti a maga egységes voltát.
Ahol biztosok és fizetett határőrök vigyázzák a legyűrt nemzet testrészeit, ott léteznie kell egy „hazának a Magasban”, hogy ez az európainak mondott anyaország-ispotály bolondok házává ne váljék.
Igen, hazát látogattál meg ma, álmodott hazádat, itt fenn a Szemlőhegyi és a Vérhalom utcák környékén, motyogod magadban, és felszállsz a visszatérő 91-esre.
Csak meg ne lopják gondolataidat hazaútban a vámosok!
(1973-2002) (Kolozsvári Krónika, 2003. január 18-19.)
Pusztai Péter rajza
2011. június 13. 09:52
Egy mosolygós meg egy vicsorgó megjegyzés: apám, traktorgyári munkás, ritka magyarországi útjai egyikén meglátogatta Illyés Gyulát. Azzal köszönte meg, amit a költõ a kisebbségben élõ magyarokért tesz.
Kábé öt éve ajánlom egy Erdélybõl Stockholmba szakadtnak könyvtárunk magyar könyveit. Verseket akar az illetõ, hát többek közt Illyés Gyulát, megvan ugyanis a „kék” összegyûjtött versek. Mire a válasz: „az a kommunista?” Majd hanyatt vágódom, hát így is lehet gondolkodni…