Azért adtak

Aztán a stoppolások. Szorongatta a kevés pénzét, amelyik többnyire a fele se volt annak, amit elvártak azon a távon. Nagyvajúd-Cserepes, Cserepes-Toklyó, Toklyó-Zádony – így ment haza; ha szerencséje volt, akkor Cserepesről egyenest Zádonyra vitték. Akadt, aki megfenyegette, amikor rájött, mennyit adott, kiáltott utána a kocsiból, főleg, mert gyakran semennyit sem tudott adni. Egyesek meg másféle fizetési módokat ajánlottak, azok mellől egyszerűen kiugrott.
Ha vonattal utazott, senki nem várta az állomáson, és Zádonyban messze van a várostól, egy órát gyalogolt a bőröndjével, taxira nem futotta. A hazaérkezés minden járművel ugyanazt jelentette, a savanyú kérdést, az elégedetlen arcokat: megint itt vagy?
Nem volt gyakran megint, de olykor nem tehetett mást. A bentlakás hétvégén az öngyilkosság közelébe sodorta, a társasághoz pénz kell, tanítás nincs, az unalom ráereszkedik az emberre, mint részeg férj a feleségre, agyonnyomja, fulladozik alatta. Meg aztán, ha már hazament, enni azért adtak. Ez is valami.