Bon vojázs, a Marson most ősz van éppen. Így búcsúztam a Földtől, bár nem is tudtam franciául. Mindenképpen tanulságos: úgy is el lehet menni valahonnan és egy akármilyen nagy utazásra, hogy az ember anyanyelvén kívül egyetlen mást sem beszél. És tolmács sincs sehol. Milyen az ősz a Marson? Az amerikaiak, kínaiak, oroszok, arabok legfönnebb egy évtized múlva fogják látni, amit én már láttam. Ez egy egészen más világ, mondja majd az űrhajós, aki elsőként száll ki, vagy csak utánam, mert mondtam, én már voltam ott fenn, és lehet, azóta se jöttem vissza. Épp mert annyira más. Ott üldögélek egy valamilyen kutatórobot mellett, dög vagyok, hogy felálljak (a negyedik bolygón: föllebbenjek), és megnézzem, kik lőtték föl onnan a Földről, amely egy olyan fényes pont csupán az égen, mint a többi. Biztos, hogy van valami azonosító felirat, egy cégjelzés a roboton, mert majd a gyarmatosítás második szakaszában egyáltalán nem mindegy, milyen földi nyelven írott szöveg olvasható a karosszérián. Akkor már hivatkozni lehet erre, helyszíni fotókkal igazolni, hogy az a kráter és az a lanka a miénk az optikai határig, nem pedig a tiétek. Különben is a területet már telekkönyveztük a Földön, telekhappoltuk, megvan a közjegyzői hitelesítés plusz okmánybélyeg. Csupa ilyesmiről beszélünk, sőt, pofázunk, amiből még háború is lehet, csak arról nem, hogy milyen a marsi ősz. Pedig az a legfontosabb ebben az egészben.