(Jegyzőkönyv)

„Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,
Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,
A színek selymét és a hangok ércét
Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.”

(Tóth Árpád: Szédület)

Öt érzék, azért hívtalak ma ide,
mert fontos dolgot kell tőletek kérnem;
eddig csak látásomra hagyatkoztam,
s most ím belátom, meg kell ebből térnem.
Nos hát, kérlek, először téged, hallás,
segíts szememnek, hallani a bíbor,
a kék, a sárga, a zöld ős’ zenéjét,
s te ajkam, támogasd mindkettőt, mikor
selyem-halk ízek langy lángját idéznék;
vonjátok be a bőrömet is: vékony
fal, millió kíváncsi füllel tapad
külső hangokra, csendre, némaságra,
remegő fényre táncol, dalra fakad;
s te szaglás, aki rövidlátó voltál
mindig, szagot, illatot alig érzel,
szedd össze magad, eddz, gyakorolj, dolgozz,
nem vagy társaidnál hitványabb érzet.
Egy mindenkiért és mindenki egyért! –
legyen álmunkból is ébresztő szavunk;
mindegyikünk bő hetven évet megélt:
szélfútta, porlepte antennák vagyunk
az utolsó sejtig; mit egyik észlel,
másikon is átfut, mint szél a lombon,
könnyes szemben mosakodik a hallás,
a pohár hűs-édes harmatos bortól…

2021.04.23.