– József Attilához –

Végy egy mély levegőt, besötétedett.
Ha látnád, ha bár sejtenéd
te félárva, hogy anyám ezüst haja is
éppen így és éppen ilyenkor…
ne folytasd tovább a keserves vágtát,
fogadjuk el a szív játékait,
melyekkel szégyen szembeszegülni.
Vegyük nevünkre inkább a tegnapot,
mert az a faktum, még akkor is,
ha zsivány és törvényellenes.

Ha látnád, te békétlenkedő proli,
sok fura úr mi mindenre képes,
klónozott Horgerek, alantas
jövendőmondók elzavarnák
mindannyiunkból a dacos gyermeket.
Ki tudja, merre épült új házad
és vajon van-e ott háziúr?
Tizenkilenc óra és harminchat perc,
ennyit zárt rövidre a lassú teher,
aztán a sínpár hazavezetett.

Darabokra tört benned az acélszerkezet,
mert szétszabdaltad az oltalmakat.
Glóriád volt ez, méltóságos hibád,
amelyet percről percre, szóról szóra
bemagolhatna annyi mihaszna
és mindaz, aki megtartó szó nélkül
megálljt parancsol bármely folytatásnak,
s inkább saját lelkébe hátrál.
Magaddal vitted a koldus szavát,
szertevagdosott betűrendszerét,
lábnyom maradtál, ujjlenyomat
sáros göröngyön, járdaszegélyen.

Naponta átéljük az árvák magányát,
nincs anyánk, apánk, másnak meg nem lesz
neme, nemzete – mert így szól a regula.
Mégis összetart ez a párhuzam,
példád árnyékában hebegek-habogok,
szálka vagyok a köröm alatt,
kavics a cipőben,
így merevülök halovány halottá
még mielőtt kezet emelne rám
egy magát kellető, ripacs nemzedék.

2020. március 12/13 – éjjel