– Németh László erdélyi kapcsolatai a Készülődés korában –

„Itt állok és várom, hogy mellém gyülekezzenek mind, mellém gyülekezzetek ti, akik együtt csüggedtetek velem a viharban, mint tépett madarak. Énekeljük új idők új arculatát!”
A mindössze tizenhét éves ifjú a nagybányai nyaraló gyümölcsösében, „az ifjú lelkesedés hajóján” hirdet programot, 1918. október 15-én, a nemzeti katasztrófa előestéjén. Megsejtette vajon, hogy valóban új idők, új arculata van kialakulóban a nemzeti történelem kohójában? Lett légyen bármiképp, de e sorokban ott rejlik a csírája a később vállalt vezérszerepnek, amelyre esztendők fordultával, már konkrétabb célokat tűzött maga elé: a magyar szellemi erők organizátoraként küzdeni a két hazug Magyarország közt egy harmadik föltámasztásáért. Az ifjúi álom konkrét cselekvéssé magasztosul: maga mellett tudni, megnyerni mindazokat az általa megálmodott „harmadik út” jeligével kívánnak harcba szállni. Ezt szolgálták a készülődés korának esztendei. Nem programbeszédekkel, hanem a tájékozódás eszközeivel, hogy szekértáborrá szerveződve alakítsák előbb a Nyugat–nemzedék soraiban, később szélesebb pászmát ölelve fel, kitekintve Erdély felé.
„Aki ismeri az erdélyi magyarságot, rendkívülit vár.”
Kereső szándéka juttatja el a Trianoni diktátum által elszakított Erdély szellemi világába. Nem véletlenül, hisz sokirányú érdeklődése közepette ráérezhetett arra, hogy ott a változást kívánó szándékaival, törekvéseivel rokon folyamatok zajlanak, az erdélyi magyar szellemi erők maguk is a cselekvés programját hirdették meg. A Kiáltó Szó megfogalmazói a jövőbe tekintve rázták fel az impériumváltás miatt letargiába süllyedt nemzettestet, a küzdés, a munka mellett az irodalomnak is vezérszerepet szánva. Minden bizonnyal ennek ismeretében fogalmazza meg, Az erdélyi irodalom című tanulmányában, a szállóigévé nemesedett megállapítását: „Aki ismeri Erdély kultúrhistóriáját, vár innét valamit. Aki ismeri az erdélyi magyarságot, rendkívülit vár.” Írások hosszú sorával igazolja, mi is az a rendkívüli. Ezzel rokon felismerést fogalmaz meg, pár évvel később, Illyés Gyula is: „akinek a tüdeje gyönge, menjen a Tátrába, akinek a magyarsága, jöjjön Erdélybe.” Abba az Erdélybe, amelynek kisebbségbe sodródott magyarsága letépte magáról a sorscsapás bénító bilincseit, százados történelmi hagyományokra építve teremtett új szellemi életet.
Honnan volt hozzá az erő? A régi latin mondás – sub pondere crescit palma – bölcsességének kényszeréből, a kilátástalannak tűnő élethelyzetből fakadó energiából, szembeszegülésből. László Dezső, évekkel később ennél is szemléletesebben fogalmazott: ami létrejött, az anyanemzettől leszakított kisebbségi lét ajándéka.
A külső szemlélő a részletekre is fényt kíván vetni. Németh László rokonszenvvel fordult feléjük, kérdések özönét fogalmazva meg. „Milyenek azok az írók, akiket egy egész élet s az összeomlás szakadékai szeparálnak erdélyiekké? Hogy hallatja magát a magára maradt Erdély, ahol most már politikai erők kívánják a külön beszédet? Megtalálja–e a múltját? Megtalálja–e magát? Kikben és hogyan? Milyen az ő külön magyar lelke s hogy része az egész magyar léleknek? Milyen új szót várhatunk tőle mi, és milyen új szót a világ?”
Bármennyire is paradoxonként hat, de e kérdésekből nem a kétely, hanem a remény, a bizalom hangja szüremlik ki, várakozásteljes érdeklődés: „Milyen az erdélyi lélek? Hogyan nyilatkozik meg az erdélyi irodalomban?” A kitelepedettek tízezrei ellenszelében hazatérő nagyok – Benedek Elek, Kós Károly, Kuncz Aladár, Bánffy Miklós, Jancsó Béla… – sikerrel vívták harcukat. Mellettük „a katasztrófa döreje a rejtekező poéta–fácánok egész csapatát röppentette föl az erdélyi kukoricásból”, megteremtve a sajátosan erdélyi magyar irodalmat, amely a „schizma–pör” (elszakadás) aggodalmaskodóival szemben, mindig is az egységes magyar irodalom hívei maradtak.
Németh László Erdély–kötődésének csírája, indító rugója lehetett a véletlen is. Az Ember és szerep című visszaemlékezésében olvashatjuk: a keresés folyamatában segíthette Tamási Áron Lélekindulás (1924) című kötete. „Egy idegorvos barátom könyvespolcáról emeltem le, találomra, az első húsz sor után már hangosan, izgatottan olvastam, s a második oldalnál elsodortam barátomat: minden magyar prózaíró közt ez a legnagyobb költő – kiáltottam (…) meglássátok, rajta át törünk be Európába.” Ez volt az a hólabda, amely lavinává izmosodott, s az erdélyi magyar irodalomban rokon vonásokat fedezett fel, amely szélesebb kitekintésre biztatta, sarkallta? Segíthette a tudatos keresés, közte a kolozsvári román egyetem magyar tanára, Kristóf György monográfiája: Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője. (1924)
Nem véletlen tehát, hogy a táborszervező Erdély felé fordul. Erdély felé, ahol az anyaországtól való elszakadás traumáján túllépve pár év múltán már kiforrott irodalmi közösségről él és alkot, teremt pezsgő szellemi és irodalmi életet. Németh László az 1926-ban írott tanulmányában, Az erdélyi irodalom címűben már biztos kézzel jelöli ki az erővonalakat, csúcsokat: a líra terén az erdélyi költői triász – Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László; prózában – Makkai Sándor, Gyallay Domokos, Berde Mária, Gulácsy Irént… sok más költő– és írótársakkal egyetemben. Külön csoportként nevezi meg a székely írókat: Tamási Áront és Nyirő Józsefet. Ennek a kirajzásnak tágabb perspektívát szán, belehelyezve a nemzeti törekvések kontextusába. „Egy nagy áttörő szellemre van csak szükségünk, aki kihívja Magyarország fölfedeztetését. (…) De ehhez szükség van valakire, aki mindazt, ami a Kárpátok koszorújában történt, támadhatatlan formában összefoglalja. (…) …ezt a tehetséget Erdélytől várom.”
Ez a bizalom szülte meg, 1927-ben, a Protestáns Szemlében, azt a portrésorozatot, amelyben erdélyi szerzőket mutat be. Mi sem természetesebb, hogy mind a hat szerzővel találkoztunk már az előző évi, az erdélyi magyar irodalmat bemutató tanulmányban, immár részleteiben is kibontva azokat a jellemző vonásokat, amelyeket előzőleg kijelölt, elhelyezve az erdélyi irodalom kontextusában.
Áprily Lajos költészetét a Juhász Gyuláéval rokonítja. De míg a szegedi költő „az Alföld, legföllebb füzesek tarkította novemberi szürkeségét tükrözi, Áprily életébe az erdélyi ősz piros fái hajoltak s versei hasonlatosak az őszi levelekhez, melyekben sárga is piros színekké bomlik lehullás előtt az élet zöld klorofillja. Havasok alatt él s havasokról lecsapó októberi erdőkben elandalodó, de még mindig friss szél lengi át az ő verseit s szór bele bükklevelet, mohát, cinke–dalt s alkonyi felhők piros parázslását. (…) A magyar líra pillanatnyi bomlásából ő szigetre szállt, és szigetre mentett magvaiból gyönyörű flóra sarjadt. A kifejezés áhítatát, a természet tiszta sugallatát s ahogy ő mondja: az ember dallamát őrizte meg nekünk”
A Tamási Áron–portré az előbbinél sokkal lelkendezőbb. Kettős érdemének tekinti, hogy „a novellát a lehetőség határáig elköltőítette és hogy a novellán belül olyan alakot revelált, amely az apró, megfigyelt valóságok köré a mesék légkörét teremti, mert egyszerre gigászi s egyszerre gyermeki”. Különös értékének tekinti novellái sajátos nyelvezetét: „sok zamat, irreálias hang és mesevezetés, a hangulat rugalmassága avatják Tamásit a novella kötőjévé”. Következtetése sokat sejtető: „A magyar természet új megnyilatkozása ő.” Nem véletlen, hogy Tamási Áron életműve kibontakozását az elkövetkező időkben is figyelemmel követi,
Berde Mária regényeit nem keltenek benne revelációt. Úgy véli, hogy költői természete inkább a hosszabb novella felé hajtja, azok „a távoli fenyvesek sejtelmes és nyugtalan kékes–zöldjét reflektálják”. Mégis miért vonhatta magára Németh László figyelmét? „Az asszonyélet mélyén meggyűlő nyugtalanság, a bizonytalan vágya, a szabadság üde szerelme, egy zárt formákban élő nő előkelősége fut benne össze. Zenekara sípok egymást hajszóló szólamaiból áll. Nem széles hangszerelésű, de mélyről jövő. S önmagán túl még valamit kifejez: Erdélyt. Nem az erdélyi múltat, nem az erdélyi aktualitást, Erdélyt, a fajtáktól független földet.”
A szekértábort kereső/szervező figyelme nem kerüli el, Erdély ünnepelt poétájának, Reményik Sándornak az irodalmi munkássága sem: „Az erdélyi katasztrófa dörejéből először az ő dalai emelkedtek fel, mint életet hirdető, bár vijjogó madarak.” Ebből következik az a megállapítása is, miszerint „körülötte új irodalom sarjadt s új ország támadt új magyarsággal”. Részese annak az irodalmi kiáradásnak, folyamatnak, mely szerint „Erdély balsorsa irodalmat teremt”. Az általa betöltött szerep sajátos értékelést nyer: „Van nagyobb költője Erdélynek, mint ő s mégis ő az erdélyi költő.”
Az erdélyi történelmi regény művelői közül Gyallay Domokos alkotásaiban Jókai hatását érzékeli, mégsem nevezi őt Jókai–epigonnak. Megkülönbözteti tőle „az egészséges mesélő kedve”, fegyelmezettsége; „Gyallay mögött – Jókai gazdag költői szemléletével szemben – ízlés, magyarság és jóindulat” van. Bár nem sorolja a nagy írók közé, de tanári pályája „edényévé tette őt továbbszálló ízeknek, amelyek a magyar költésben halhatatlanok”.
A hatodik erdélyi íróportré Gulácsy Irénre irányítja a korabeli magyarországi irodalmi közélet figyelmét. „Egy hatalmas temperamentum visszafojtott erői mozgolódnak benne.” E megállapításból eredeztethető az előbbit megtetéző elismerés: „az új írónemzedék legimponálóbb epikus tehetsége”; az ő írásaiban látja „azt az új magyar tartalmat, amelynek ő egyik legelső irodalmi fogalmazója”. Művei közül a Fekete vőlegényt emeli ki „Az idők mocskából emelkedik ki ez a regény a mártírium időtlen szépsége felé”.
Az idők távolából tekintve e portrékra, azt kell mondanunk, hogy kiváló érzékkel tájékozódott. Közülük négy – Áprily Lajos, Tamási Áron, Berde Mária, Reményik Sándor – a mai erdélyi irodalomtörténeti kánonban is az élvonalhoz tartozik. A hat portré mellé, kiegészítésként, oda sorolhatjuk az ezekben az években írott, immár egy–egy alkotásra irányuló figyelem gyümölcseit, amelyek kiegészítik, árnyalják, gazdagítják a korabeli erdélyi irodalomról alkotott képet. Fölfigyel Bartalis János költészetére, a bukolikus költészettel rokon verseire, a korán elhunyt Sipos Domokos prózai írásaira, Karácsony Benő Pjotruska című regényére, Nyirő József Isten igájában című regénye megjelenésére, Székely Mózes: Zátony című kötetére, Makkai Sándor Ördögszekér című alkotására – távolról sem mindig pozitív hangnemben.
Elemzéseiben, kritikáiban alaptételként említi, hogy „számomra a mű az egyetlen közeg, amelyen át az író hozzám férhet”. S ebből nem enged. Szemléletes példa erre a Tamási Áron újabb köteteiről írott kritikák hangneme. Míközben a Szűzmáriás királyfi és a Czímeresek című regényeiről elmarasztalólag ír, azokat elhibázott műveknek tekinti, az Erdélyi csillagok novelláskötete rendkívüli elismerést vált ki belőle: „itt egy szabad ember szívja mellére az otthonos székely levegőt”. Ennél figyelemre méltóbb ama megállapítása, miszerint „aligha volt e századnak nagyobb novellista tehetsége, mint ő. Csak a Hét krajcár és Magyarok Móricz Zsigmondja állítható mellé”.
Költői túlzás lenne? A Tamási–novellák jellemzése mégis elfogadhatóvá teszik számunkra. „Új virágos bőséggel fakad belőle a beszéd; vaskos móka és áhítat; földi ízek s a mindenségen átnyújtózó hasonlatok úgy fordulnak egymásba nála, mint egy szövétnek játékos két színe. Senki sem libegtette úgy a mesét a nyelve hegyén, mint ő. Semmi a realizmus földön kúszó kicsinyességéből s mégis hol a realista, aki színesebb, zamatosabb? A színek eloldóznak a tárgyakról és fölöttük remegnek: nem fakulva, hanem gazdagodva. Délibáb, de tarkább a valóságnál, amely kilehelte.”
Az organizátor szerep újra fellobban akkor, amikor 1931-ben – Új nemzedék gyűjtőcímmel – új sereglésről álmodik, amely meghaladja az 1908-as generáció esztétikai jellegzetességeit, abban a reményben, hogy ha „az írók jobbjai, ha más–más csillagot követnek is, egy talajon járnak”. A programnak beillő írásában megfogalmazza ez új nemzedék, általa elképzelt ars poeticá–ját. Alapelve: „egyfajta tisztaságérzés: a szellemi határok tisztelete”.
Mit tekint az irodalmi művek legfontosabb értékének? „A mű sokszorosan rendezett élet. Minél magasabbfajta ez a rend, minél sűrűbb a kapcsolatok delejhálója, annál több reménye van a műnek, hogy olyat közölhet, amit írója e mű nélkül sosem közölhetett volna. Remek az a mű, amely írója nélkül is megél.” Elgondolásait kiegészítve teszi hozzá: „A műalkotás az a belső terv, amely a mű minden elemét egy képzelt központ felé irányítja. A műalkotás belülről determinált: minden eleme egy közös góc világításában áll s egyik sem csóválhat a maga örömére sem fáklyát, sem zseblámpát.”A változás, változtatás szükségességét a társadalomban tapasztalt erővonalak, fejlődési tendenciák igénylik. Érthető tehát, hogy „az irodalom épp most bontakozik ki a káoszából s annak vidám alázatával keresi az alkotás örök feltételeit, akit kalandorévei fegyelmeztek meg”.
Az új sereglésben – Erdélyi József, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Pap Károly, Halász Gábor mellett – Erdélyből csak Tamási Áronnak szavaz bizalmat. Az öt évvel későbbi Tamási–portré jobbára megismétli az akkori elismerő és bíráló szavakat, ennek ellenére mintegy polgárjogot szavazva neki kora magyarországi írótársadalmában. „Ez a fiatal író pontosan az a tehetség volt, akit mi behunyt szemmel elképzeltünk. Zárt, elhagyott világ fia, akit nem könyvek tanítottak meg írni, hanem tulajdon gazdagsága. Csodálatos képeiben kimeríthetetlen belső mitológia űzte szentivánéji játékát. Hasonlatainak nem volt irodalmi múltjuk. Képzelete autonóm világ…” Mint oly sok írásban, a tanulmány befejező soraiban kilép szerepéből, már nem is Tamásiról vall, hanem a maga ars poeticá–ját összegzi. „Én tehetség alatt a szellemnek azt a képességét értem, mellyel kora kultúrájában alkotó szerepet tud betölteni. Kétségtelen, hogy az ilyen szerepre szellemi hév, természeti bőség nélkül vállalkozni nem lehet. De éppily fontos, hogy az író meg tudja választani, mire teszi fel ezt a gazdagságot; tájékozódnia kell az időtlen eszmék közt s kora kultúrájában; éles szeme, biztos ösztöne legyen ahhoz, hol kínálkozik új, alkotó és neki való szerep, amelyet végigjátszva ereje megsokszorozódhat, képesség és helyzet frigyéből új képességek származhatnak.” Itt, ebben a törekvésben, szándékban rejtezne az a kifogyhatatlan ismeretszomj, útkeresés, törekvés, amely Németh Lászlót mindenkor jellemezte? E folyamat összegzéseként utalhatunk arra is, hogy az ifjonti organizátor szerep, immár az írói elhivatottság fényében konkrét tartalommal telítődik, irodalomszemléletét az 1926-ban írt Móricz Zsigmond–tanulmányban még konkrétabb formába önti: „Az író vállalkozás. Öröklött képességei: az alkat; gyermekkorának emlékezetnépesítő élményei: a szülőföld, az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő áramlatok: a kor akarnak művé öröködni és hatni benne.”
Ezzel lezárul a készülődés korszaka. Németh László figyelme a nemzeti sorskérdések felé fordul, erdélyi kapcsolataiban szinte kizárólagosan Tamási Áron jelenti a kapcsolatszálat. Sajnálatos, hogy ez időszakban szó sem esik Kós Károlyról, aki Erdélyben az impériumváltástól kezdődően olyan áldásos szervező és alkotó munkát végzett a kisebbségbe sodort nemzetrész szolgálatában; valamint Jancsó Béláról sem, aki ugyanez idő tájt maga is komoly organizátori munkát végez az erdélyi szellemi életben.
„Javasoljuk, hogy folyóiratunk a magyarországi magyar irodalommal való kapcsolataira, illetve orientációjára nézve: a jelenlegi élő magyar irodalom termékeit és életét szélsőségektől mentes magyarországi kritikusi íróval ismertesse (jelenleg Németh László)
Az 1928. július 5-7-én tartott harmadik marosvécsi helikoni találkozó jegyzőkönyvében olvasható e szándéknyilatkozat, amely a pár hónappal előbb, májusban indított Erdélyi Helikon számára kívánja munkatársként felkérni Németh Lászlót. A lap programját a kijelölt főszerkesztő, Áprily Lajos fogalmazta meg. Ebből emelünk ki két sokat mondó mondatot: „Erdélyisége világfigyelő tető, nem szemhatárszűkítő provincializmus. Maga: szélesen gyűjtő Maros–vize találkozást kereső patakjainknak. Várja a források friss erejét, de távoli torkolatok is fellüktetnek benne.” Hasonló gondolatok olvashatók ki a beköszöntő számban megjelent Kuncz Aladár–írásból: „Az Erdélyi Helikon már első számában is nemcsak ígéret, hanem eredmény is, és minden reménységünk szerint bevezetője az erdélyi magyar irodalom egy újabb, nagyobb eredményeket hozó lendületének.”
A kapcsolatfelvétel gondolata nem a véletlen műve. Előzményéről olvashatunk az Áprily Lajosnak 1928. márciusban írott Németh László-levélben: „Hartman János említette, hogy utolsó pesti szereplésekor érdeklődött utánam, s lett volna mondanivalója számomra.” Áprilyt erdélyi vezérírónak nevezi, s arra kéri, hogy fiatalokat nyerjen meg s biztasson a Napkelet-pályázaton való, részvételre: „Kérem Önt (…) legyen rajta, hogy az erdélyi fiatalok java része részt vegyen ezen a pályázaton, melyet én a mi induló nemzedékünk díszszemléjének szántam.” Levelében önmagáról két fontos dolgot említ meg: egyfelől ars poeticáját: „az írás a küldetés, fogászkodás a kenyér”; másfelől tájékoztatja arról, hogy az adott időben mily témakör foglalkoztatja: „esszésorozaton dolgozom, mely az európai irodalmak nagyjain át Európa problémáit akarja magyar problémává szűrni, s egyben a magyar szellem nagy, Európát szintetizáló hivatottságát bizonyítani.” Pár napra rá, április 4-én, Földessy Gyulának írja: „Az erdélyiekkel talán sikerül érintkezésbe lépnem. Áprily nagyon meleg hangú levélben bízott meg, hogy új lapja magyarországi kritikai tudósítója legyek.”
Áprily felkérő levelét nem ismerjük. Ismerjük azonban Németh László válaszlevelét, amelyet feltehetően még áprilisban írt, pozitív választ adva a felkérésre: „…valóságos kámfor–injekció volt számomra az ön üzenete, mely épp akkor ért, midőn a folyóiratokból végképp vissza akartam húzódni, hogy kiadásra váró könyvek lépjébe rakjam le nagyon is aktuális érdekű irodalmi és magyar lés emberi felfogásomat.” A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Április–hagyatékban olvasható levél konkrét témajavaslatokat is közöl. „A kitűzött feladatra szívesen vállalkozom. (…) A tartós és barátságos munkatársi kapcsolatra tehát én is vágyom s mert nincs érzékem az emberi s főként az irodalmi taktikázgatások iránt, tüstént meg is írom, hogy miben tudnám magam hasznosítani. 1. Világirodalmi vonatkozású tanulmányaim némelyikét szívesen adnám az Erdélyi Helikonnak. (…) 2. Szeretnék »A magyar irodalom 1928-ban« címen nagyobb tanulmányt írni…”
Egy későbbi, 1928. nov. 4-én keltezett levélben Arckép–sorozatot ígér, köztük Babits, és Szabó Dezső s további 12 nevet említ. Hogy mindebből mi valósult meg, arról a Hartyányi István és Kovács Zoltán által összeállított Németh László Bibliográfia (1992) című kötetből nyerünk bizonyosságot: 1928: André Gide (Tan), Magyar dráma és magyar kritika 1928-ban (Krit), Magyar líra 1928-ban (Krit), Tóth Árpád (Tan); Szabó Dezső (Tan); Új magyar regények (Krit); 1929-ben: Három verskötet (Krit), Kosztolányi Dezső (Tan) jelent meg az Erdélyi Helikon hasábjain. Az ígéretes sor, ez utóbbi tanulmány közlését – 1929 március – követően megszakad. Egy nagy ívű terv maradt torzóban? 1928 áprilisában és októberében fölvetődik egy erdélyi utazás terve is – „bár szent elhatározásom, hogy meglátogatom az erdélyieket, akik közt, amint Ön írja, még irodalmi barátaim is vannak” –, azonban az sem realizálódik.
Miután Németh kézhez kapta az Erdélyi Helikon megküldött számait, válaszképpen írja a szerkesztőnek: „egyre közelebb érzem magam Önökhöz”, s mintegy feladatként tűzi maga elé, hogy „Budapesten erre a legjobb magyar folyóiratra a figyelmet felhívjam”. Ez sem volt elég a folytatáshoz! Ebben minden bizonnyal az is közrejátszik, hogy orvosai lassúbb életritmust ajánlanak: „Egy bizonyos, hogy eddigi életrobotomat nem folytathatom, a Kritikát egyelőre föltétlenül abba kell hagynom” – írja 1929. április 14-én Áprily Lajosnak. Vele a továbbiakban is kapcsolatban marad, irodalmi témájú és személyes tartalmú levélváltásuk folytatódik.
A Készülődés korát lassan felváltja a Tanú-korszak, a társadalomjobbító gondolkodó alkotó emberé, aki immár nemzete lelkiismereteként vállalja a harcot egy jobb, igazabb Magyarországért. Az Erdélyhez fűződő legfőbb személyes kapocs Tamási Áron személye marad, akit mindvégig Erdély legkiválóbb írójaként tisztelt és szeretett.
Az Erdélyhez fűződő irodalmi kapcsolat, ha apadóban is, de még évekig megmarad. A személyes látogatást, 1935-ben, azonban egy másik Németh László–utópia: a Duna–gondolat generálja. Számára súlyos, keserű tanulságokkal szolgál, kiábrándulást vált ki benne és… olvasóiban is. Az utazást megörökítő útinapló – Magyarok Romániában – az anyaországban és Erdélyben is hatalmas sajtóvihart kavart. Az útirajz és vita anyagát – a kései olvasók okulására és tanulságaképpen – Nagy Pál gyűjtötte össze és a marosvásárhelyi Mentor Kiadó adta ki 2001-ben. Egyetlen üde színfoltja a Tamási Áron szülőfalujában, Farkaslakán tett látogatás. „Soha íróember úgy hozzá nem tartozott tehetségében is a családjához, falujához, mint ő. Akárhol metszed meg ezt a falut, az ő szava csorog belőle, s amit különösnek, egyéninek, olykor–olykor erőltetetten provinciálisnak találtam benne, íme, itt ömlött ebből a családból, mely nagyságáról alig tudott valamit. Híres regényét is csak a sógor olvasta (aki egy–egy célzásával a messzi szénégetőéletről ama »Rengeteg« jeleneteit villantotta fel), s alig látott valami nagy dolgot benne. Különös gyöngédséggel, büszkeséggel beszéltek róla, de inkább csak mert nyájas volt hozzájuk, s úr lett belőle.”
Németh László harmincöt év után, 1970 februárjában jut el újból Erdélybe. Az alkalmat három Németh László–színmű bemutatója – Sepsiszentgyörgy: Papucshős, Marosvásárhely: A két Bolyai, Temesvár: Villámfénynél – kínálja. A már beteg író vállalja az utat. Mindenütt nagy szeretet és tisztelet övezi.
Tamási Áron mellett, aki évtizeden át hozzá hű pályatársa volt, meg kell említenünk Veress Dániel sepsiszentgyörgyi írót, akivel 1959 és 1975 között bensőséges kapcsolatban állott. Ezt jellemzi, példázza levelezésüket 2001-ben közzé tevő kötet címe: „Benned óvom erdélyi adómat”, amely Németh László és Erdély kapcsolatának rendkívül értékes dokumentuma.
Németh László irodalmi örökségét az erdélyi magyarság is a magáénak vallja. Halálakor Sütő András e szavakkal búcsúzott Tőle: „A halál egyik kezével Németh László szemét fogta le, másikkal talán – abszurd cselekedetének enyhítéseképpen – az utókornak itt–maradottakét nyitja föl újból, hogy teljes nagyságában és fényében lássuk Őt, a szellem és erkölcs csodálatos egységét a század szándékai fölött.”
Felnyitotta. S amint arra lehetőség adódott, Erdélyben éltek is vele, hogy kifejezzék megbecsülésüket. Nagybányán 1991-ben, 1995-ben és 2001-ben tartottak méltó megemlékezést a Híd-utcai református templomban, ahol keresztvíz alá tartották; Kolozsváron is konferenciával tisztelegtek születése centenáriumán. A szülőváros magyarsága az iránta tanúsított tisztelet és megbecsülés jeleként Róla nevezte el a kilencvenes évek elején újra indult önálló magyar gimnáziumát.
Németh László halála 20. évfordulóján Nagybányán tartott emlékülés anyagát felölelő kötet – In memoriam NÉMETH LÁSZLÓ (1901–1975) – bevezető írása nem csupán vallomás, hanem Sütő András soraival egybecsengő fogadalom: Őrizzük a lángot – Németh László a mienk, mindazoké, kik felelősséget éreznek népünk jelene és jövője iránt.”

Megjelent a Magyar Napló 2021 áprilisi számában