Azt suttogták a kerubok
s szerte a tobzódó burjánok,
hogy rút és közönséges vagyok –
ezért messze menekültem,
mint Isten elől az első asszony,
hogy bűnömet rejtsem.

Aztán rámtaláltál
s már semmi sem fájt,
kígyó helyett kígyóm voltál:
kínáltad magad, mint édes almát.

Úgy haraptalak meztelen,
a huzatos ég alatt
s az Úr csak egykedvűen nézett,
most utólag azt hiszem,
akkor ő már mindent értett,
mert ruhát adott és szemvilágot
s ma is betömi a réseket,
ahol a lét fala szelel
s az almát sem veszi el.