1.

Itt a parton még fel-fellendül a szél,
ott a Dunán, már nincsen dinnyehéj…
érdes hajó-ormányon kiált a sok ember,
e helyt ül József Attila, őrzi a magyart!
Megsúgom hangosan: a költő,
rímeket verselő, szív-harcos, szende gyermek,
az utak kihez, ha nem hozzá vezetnek?
Bár lettem volna én a te korodban,
de te soha és sose az enyémben…
mert nem hibádzik koszorús lelkednek,
a mai kor hímes baja, sem a csúf,
sem a felsajduló népnek rőt szava!
Kirívó tekintet, ha kirí beléd,
adnál te mindent, de sose kérnél,
a büszke nem mond, csak leír…
Szép szemeddel mit kezdtem volna,
a szivárvány összes színét felfedezem?

2.
Hogy tudd:
otthonod meleg lenne, kandalló-meleg,
cipődet langyos vízben megmosnám,
ingedet kivasalnám, töltenék bort,
adnék enni, főznék vacsorát minden este,
reggel lágytojást kapnál, ha szeretnéd
s éjjel meleg dunyhával takarnálak be.
A szép szót tőlem hallanád mindig,
ha nem írsz, az sem baj, táncolhatnánk…
vagy csend lenne, de az a meleg-csend,
fehér csendesség, de tűzforró szeretet.
Ha harcra vágysz, harcoljon a költő,
ha köténybe bújnál, itt lesz, nesze,
de tudja meg más is, ha jő’ felénk,
kezünk fegyver – a költészet gyermeke.

Csillagképek tükrében látnak,
ha költőt kíván a szerelem,
vagy ha nem érti a paraszti ész a tücsköt,
ha a kint benté’ válik, ha a szépet csúf terel,
akkor magyar költőre van szükség,
s az eszménykép Te leszel!

2019. április 23.