Muhi Sándor grafikája

Így maradtam. Ilyen csupaszon. Millió gyökérrel kapaszkodnék még a földbe, a fölnevelő anyaföldbe, s az élet földjébe – amely már nem éltet többé – , kifogytak, lehet, az ő tartalékai is -, vagy időtlen időkig nem élhet sem a Fa, sem az Ember…
Így akarta a sors, a nagy végzet, az Isten – nevezzük, ahogy akarjuk, ahogy tudjuk.
De még így is gyönyörű vagy te, csupasz Fa! Sütkérezni szeretnél még az őszi melegben, napsütésben, elviseled azt is, ha a rád kúszó fagyöngy befon, talán nem is gondolsz rá, hogy megfojt előbb-utóbb…
De élsz, élni vágysz.
Vágy nélkül az ember már rég halott, talán a fa is…
Istenem, így hajolok meg végső ítélőszéked, akaratod előtt, akár a csupasz fa lehajló ágai.
Megadom magam. Nincs erőm veled már perlekedni sem. Bocsáss meg, hogy hónapokon át vitatkoztam veled, amiért rám mérted a legnagyobb szenvedést, és „visszavetted” tőlem, az anyától a legszentebb gyermekem, tizenhét évesen!
Adj neki csendes pihenést, s nekem végre egy morzsányi lelki nyugalmat, beletörődést!
Tekints néha a hátramaradó megmaradt szeretteimre is, úgy, ahogy megérdemlik. Te tudod. Te mindent tudsz. Adj nekik erőt, ha újabb tragédia felé fut talán az ismeretlen vonatunk, amelyen utazunk. Te tudod, ki mennyit ér!
A te kezedben van a legfontosabb mérleg.
Mérlegelj, büntess, megbocsásd és kicsit szeresd hozzád fohászkodó, hitetlenül hálátlan lelkemet…

(Lele, 1996. július 14.)