MEK-újdonságok: Lakatos Karoly: Vadászati és madarászati emlékeimből

Tanulságos fejezet a költőien megírt természetkönyvből:

Egy vérszopó a madárvilágban

Több évvel ezelőtt kora tavaszszal egy tiszai sárréten a nemes mocsári-szalonka vadászatának hódolván, az órákig tartó zsombékmászás fáradalmaitól kimerülten a rét szélén egy rőzserakásra telepedtem le rövid pihenőre.
Fegyverem kezemügyében, kis pointerem lábaimnál, én pedig a pihenés kéjes érzetébe merülten „keleti kényelemmel “ terültem el primitiv pamlagomon.
Hanem persze, ha a vadász pihen is, a szeme csak nem maradhat nyugton!
Vadásztávcsövemnek — mint mindig, ha a szabadban járok, ezúttal is akadt dolga elég. Hisz a tavaszfakadás korszakában a jövő-menő szárnyas nép szinte szünet nélküli mozgalma, majdnem minden perczben újabb s érdekesnél érdekesebb mozzanatokat tár a figyelmes szemlélő elé!
Hanem még kissé korán volt. Az érkező, távozó, vonuló vándoroknak a messzeségben ködfátyolszerüen elő- s tovatűnő foszlányképei, még nem igen gyönyörködtették a szemet.
A madárélet általában még igen szegényes. Sikoltozó bíbiczek, egy-egy ritkán elhangzó pacsirtaszó s fönt a kék űrben szálló felhőkként olykor átvonuló szélkiáltó-csapatok szolid fuvolája, volt leginkább azon életet jelző mozzanat még, mely a rétvilág életének serdülését a még kezdetleges madármozgalomban hirlelé.
A rét körén általában, még a jellemző lappangó élet járta. Az élettől duzzadozó mozgalmasabb napok, az intensiv fejlődés korszaka a szunnyadó természet összeségére nézve, még a jövő szép reményéhez tartozott.
A korán, vígan díszlő fűz, a vízi-vadász kedvencz fája, se ébredt fel még a pihenés szenderéből. A rügyfakadás napja, ennél is még a távolabbi színpompásabb jövő kedvességeihez tartozott szintén. Még a füvecske se dugta ki hegyes lándzsáját; hanem azért az ékes kis fehér billegény már ott sétált, szökdécselt a zsombékoson, sőt sárszalonka is lappangott már a nádtorzsok tarlajában, meg a zsombékok zegzugai között. Egyébként a széleken alig mutatkozott más valami madárféle. Bent a vizek rónáin azonban trifkolt, csiukolt a sok apró kacsa, meg téli idegen vendégeink ; ezek mellett azonban alig némi csekély számú igazi hazás-faj, hanem annál több „jeges rucza“, melyek csak úgy csillogtak a nap bíborában a mint verdeső szárnyaikkal víz-gyöngy-záport támasztva, az ködszerü aranyharmat-árként hullott vissza rájuk. Fehér-fekete tollazatukat egészen tisztán kivehettem távcsövemen keresztül.
Nagyon bent a rét közepe táján, roppant mennyiségű vadlúd darvadozott, gágogott, zajongott torkaszakadtából és szünetnélküli folytonossággal. Hanem olyan idegenszerű volt most ez a különben megszokott gyűlésezésök, viselkedésűk. Mintha valami fenyegető veszély allarmirozta volna a hangos torkú népet.
Persze, a nagy távolság miatt erre vonatkozólag valami bizonyosat megállapítani nem igen lehetett. Csak azt láttam, hogy van ott roppant mennyiségű vadlúd, melyek minden rendszernélküli összevisszasággal idegesen kavarognak az avas nád felett; hanem például sast vagy más orvmadarat, mely támadta volna őket, sehol a láthatáron felfedezni nem tudtam. Hogy tán ravasz vörös kabátos férkődzött volna valamikép kézelőkbe, — az, a magas réti vízállás miatt feltehető se volt. Szóval a rejtélyes lúdlázongás okával sehogy se sikerült tisztába jönnöm. Hosszabb idővártatra azonban egyszerre csak úgy elnémult a hangos torkú tábor zajongása, mintha ketté vágták volna; ugyanekkor feltűnt nekem egy, az avas nádak felett a gyűlésező lúdsokadalom irányából kifelé siető magános vadlúd, feltűnt pedig azon oknál fogva, mennyiben a szokott vadlúdrepüléstől eltérően egészen szokatlanul, roppant sebességgel, mondhatnám nyíl-gyorsan hasította a levegőt!
El nem tudtam képzelni, mi történhetett ezzel az állattal, hogy ily, vadlúdnál soha nem tapasztalt, légi száguldást visz véghez, a mi már csak azért is felette különösnek és megmagyarázhatlannak tűnt föl előttem, mivel közelében semmiféle szárnyas ragadozót nem láttam s a távolban sem mutatkozott ilyen, legkevésbé pedig a ludak félt ellene a réti-sas, mely szokott olykor egy-egy kis vadlúdhajszát rögtönözni.
A láthatólag nagyon megriadt jószág azonban folyton az említett gyors tempóban hasította a léget a fölvett zsinóregyenes irányban. Már alig néhány száz lépésnyire lehetett tőlem, midőn hirtelen valami sajátságos, vadlúdtól még eddig soha nem hallott idegenszerű kiáltásokat, melyek a fájdalmas madársírás és kétségbeesett sikoltás hangjait egyesíték magukban, kezdett hallatni s ekközben irányt változtatva magasan felcsapott, majd ismét gyorsan lefelé suhant, jobbra, majd balra szökelt, lebegett, körbe forgott, szárnyait sajátságosán a testéhez csapdosta, szóval csodálatos dolgokat mívelt a levegőben. Egyszer csak hirtelen ismét nekiiramodott s az előbbi rendkívüli gyorsasággal repülni kezdett ismét egyenes irányba s ily tempóban elhaladt pár száz lépésnyire; ekkor szárnyait mereven kifeszítve, roppant ívben hanyatlani kezdett mind alább s alább, míg végre földet ért s meredt szárnyakkal fekve maradt.
A távcsövet le nem véve szememről, fölcsígázott érdeklődéssel lestem a további fejleményt.


A lúd a földreérte után kis vártatva, látszólag mintegy végerőfeszítéssel, erősen csapdosni kezdte a talajt nagy szárnyaival, aztán egy hirtelen mozdulattal hátára, majd ismét hasra fordult, testén keresztül gurult, hempergett, szóval akként vergődött a földön, mint ezt roppant testi kínok által gyötört állatnál tapasztalni. Végre az erőltetett vergődés megszűnt, a szárnyak lehanyatlottak, mozdulatlan, de kifeszített merev tartásban maradtak, szóval a madár nem adott többé semmi életjelt magáról és teljesen holtank látszott.
Izgatottan kaptam fel fegyveremet s az avaron keresztül törve, egyenesen a madár felé siettem. Közelébe érve vizslám húzni, majd állni kezdett. Nevettem s lehívni igyekeztem a kis dögöt, de az csak állt szigorú figyelemmel s hallani sem látszott a különben mindig nagyon respektált vezényszót.
Kissé csodálkoztam, minthogy nagy holt madarat állani sohasem szokott; ez egyszer azonban tovább nem foglalkoztam vele, gondoltam : teljék kedve.
Ott feküdt a lúd lábaimnál a már leírt helyzetben. Gyönyörűen kifejlődött óriási gúnár volt.
Érdeklődve nyúltam utána s egyik szárnyánál fogva felemeltem a földről. Hanem ebben a pillanatban nagyot bámultam: a lúd egész alrésze csuron vér volt! Bal szárnya alatt egy majdnem másfél tenyérnyi terjedelmű óriási, roppant seb, vastagon aludt vér- és zilált tollhalmazzal fedve, — nekem legalább egy futólagos tekintetre úgy tetszett.
Kimondhatatlan sajnálat érzete fogott el a szegény állat iránt, de egyszersmind elirtóztam az érthetetlen, megmagyarázhatlan seb láttára!
Fegyverem vállra vetve s a holt állatot két kezembe fogva, közelebbi megtekintéséhez készültem. Ekkor mintha csak vaktöltény robbant volna fel a kezemben tartott állatban, hirtelen egy vergődésszerű pillanatnyi tompa robaj hallatszott s abban a pillanatban a zilált toll, illetve a sebet roppant vastagon környező aludt vérrétegből, aczélrúgóként kipattanó alak ötlött elő, mely villámgyors suhintása közben szinte arczomat érinté.
Persze, roppant meglepetésemben első dolgom volt a ludat földhöz teremteni, de a másik pillanatban már tisztába lévén a helyzettel, a fegyvert arczomhoz kaptam. A lövés eldördült s még a füstöt el se kapta előlem a szellő, kis vizslám már lábaimnál ült, szájában a hevenyében elkapott csodálatos valamivel, melynek jelenlétéről előbújása pillanatáig, nekem még csak homályos sejtelmem se volt, minthogy egy röpke pillantásra meg se láthattam, annyira belemarta volt magát az állat testébe a vastag aludtvér-réteg s felkúszált tollak közt.
Közelebbi megszemlélés után kitűnt, hogy a manószerű tünemény tulajdonképen nem egyéb, egy roppant merész és vérszomjas ökölnyi kis északi sólyomfajnál, a kurtaszárnyú (kis) sólyomnál (Falco aesalon), mely nálunk csak téli vendég, körülbelül november közepe tájától márczius elejéig, tartós telekkel azonban némi csekély számú egyedei e hó vége feléig is tartózkodván nálunk.
Én ezt a kis ragadozó madarat mindig felette vérengző, roppant merész — helyesebben vakmerő — állatnak tartottam és ismertem ugyan, de mégis, hogy oly nagy állatot mint egy vadlúd, megtámadni merjen s azt képes legyen meg is ölni — mégpedig oly gyalázatos, egy vérszopó fúria kegyetlenségével végrehajtott módon, az képzeletemet túlhaladta!
Visszaemlékeztem ugyan, hogy nem egyszer láttam tarka varjúval, sőt ölyv és bagolyszemű kányávál is viaskodni, kergetőzni; ámde én az efféle stiklijeit csak játszi kedvcsapongásnak vettem s eszem ágában sem volt azoknak valami komolyabb jelleget tulajdonítani, noha némelykor úgy tetszett nekem, mintha a tréfálkozása (?) tárgyát képező tollas föl-fölhangzó sajátságos szava, nem is annyira a jókedv szülte pajzán riadalom, mint inkább a legnagyobb ijedtség és félelmet visszatükröző kétségbeesett madársírás hangjához hasonlítana. És íme itt van ni, mennyire igazolta ez magát!
Egy időben Slavonia egy fővadban, különösen őzben dús, de egyszersmind mindenféle dúvaddal roppantul elárasztott nagy vadászterületén huzamosabb ideig tartózkodván, — nem egyszer láttam nyakába belebarapódzott hermelinnel (Foetorins Erminea) őrültként száguldó őzvadat; láttam menyét (Foetorins vulgáris) által fészkén lefogott galambot, foglyot s ily módon megtámadott fáczánt sőt fajdot is; láttam végre fényes nappal a mezőn keresztül egy nyulat száguldani, torkába beléharapódzott menyéttel; de ismervén e kis szőrmés ragadozók vérszopó természetét, az ily látványok valami nagyon soha sem leptek meg; hanem egy madárnál tapasztalni ily, szinte vérfagyasztó kegyetlenséget, az mégis minden képzeletet meghaladó, szinte a lehetetlenséggel határos szörnyűségnek tetszik még most is előttem! Pedig mégis úgy van, a tapasztalás beigazolta. Több hasonló eset képez erre nézve eclatáns bizonyítékot.
Felhozott esetem révén vadász- és gazdász körökben több ily stiklijeire jöttem rá, melyek hajszálig hasonlítottak az általam föntebb elbeszélt hallatlan eset minden részletéhez.
A többi közt egyszer Szentes közelében egy nagyobb vadásztársaság szemeláttára hullott le a levegőből szintén egy vadlúd, melynek balszárnya alatt (a hónaljmélyedésbe) egy ily kis sólyom ette volt be magát a szó betű szerinti értelmében mélyen a testbe s a mely elevenen került kézre.
A gróf Károlyi-féle derékegyházi uradalom egy gazdatisztje — mellesleg legyen mondva egy igen komoly, szavahihető egyén — is beszélt el nekem hasonló esetet, mely egy kinőtt nagy túzokkal történt s mely alkalommal a vérszomjas kis szörnyeteg szintén mélyen beette volt magát a szerencsétlen állat balszárnyaljmélyedésébe, ahol tudvalevőleg minden szárnyas állatnál legvékonyabb a tollazat, következésképen tehát a legkönnyebben sérthető része a testnek.
Eszmelánczolatnál fogva megemlítem itt egy igen tapasztalt körvadász amaz állítását, hogy az igen kiéhezett karvaly (Accipiter nisus) is megtámadná néha a nagy szárnyasokot, — nevezetesen a túzoknál tapasztalta volna ezt — s hasonló kegyetlen módon bánik el velük, mint a kis vakmerő sólyom szokott, t. i. a szárny alatt a testbe évén be magát; — mely állítást bár saját tapasztalati adattal nem támogathatom ugyan, mindamellett lehetetlenséget éppen nem látok henne, ismervén e zsivány fajzat hasonlóan vakmerő és felette vállalkozó természetét.
A mi továbbá a kurtaszárnyú sólyom merész vállalatait illeti, ténynek bizonyult az is, hogy e kis szörnyeteg nemcsak ludat, varjút és túzokot, de nagyobb ragadozó madarat is szokott leírt hajmeresztő módon legyilkolni. Ennek egy eclatáns példája ép a napokban is szemem előtt folyt le.
Az áldozat egy hím b a g o 1 y s z e m ű – k á n y a (Circus cyaneus) volt, melyen ugyan még teljesen erőt nem vett a kis hárpia, de szárnyalja már ki volt kezdve s a nyaka is erősen vérzett.
Abban a pillanatban lőttem le egy gyors lövéssel mind a két madarat, midőn a sólyom egy nyílgyors szökéssel épp a kánya szárnya alá vágódott vámpyri munkáját befejezendő.
Én mindaddig, míg e kis ragadozó faj gyilkos üzelmeiről személyes meggyőződést nem szereztem, a héjákat, mint a melyek nemcsak egymást, de nem ritkán kicsinyeiket is minden teketória nélkül fel szokták falni éhségükben, — tartottam a leggyilkosabb természetű szárnyas ragadozóknak s a szín és alak, úgy természeti szokásaikra nézve is velük azonos karvalyokat (Accipitrinae). A nagy bábaszarkáról (Lanius excubitor) is tudtam bár, hogy a mely fogolyba vagy más madárba egyszer belekapaszkodott, annak okvetlen veszni kell, — de hogy a madárvilág- gyilkos népségei közül ezen typikus alakoknál még egy sokkal gyilkosabb természetű és vérszomjasabb szárnyas is léteznék s épen e kis, egész valójában jelentéktelennek tetsző sólyomban, — azt el se tudtam képzelni!
Micsoda ehhez képest még az amerikai őserdők hárpiája is (Thrasaetus harpyia), mely héja vagy sasféle visszataszító külsejű tarajos állat vakmerőségéről pedig, szinte csodadolgokat írnak az utazó természetbúvárok, akik szerint még az emberre nézve is veszedelmes volna emez irtózatos madár!
Hátha a mi kis gyilkosunk a hárpia impozáns nagysága és erejével bírna, vajjon mire vetemednék még akkor!
Hogy nem az éhség kényszerítő hatása az, ami oly vakmerő kalandokra indítja, hanem tán tisztán kalandvágy vagy egyáltalában ösztönszerű gyilkolási vággyal párosult vérszopói szenvedély, — az abból sejthető, hogy azon időben, midőn nálunk tartózkodni szokott, a könnyen megkeríthető apró szárnyasokban, melyek rablásainak rendes tárgyát képezik, minők a verebek, sármányok, kenderikék, pipiskék stb. hiány soha sincs, sőt mindenféle — némelyik faj épen tömegesen — található.
E mellett bizonyít még azon körülmény is, hogy a dögöt még a legszigorúbb telekkel oly időben sem érinti, midőn a madárféle a nagy hideg miatt szinte röptében fagy meg s tényleg dermedten le is hull a levegőből.
Ha fogolyetetők közelében az orvmadarak elriasztása czéljából lőtt varjakat (riasztókat) aggatunk ki — tapasztaljuk, hogy míg a nagyon kiéhezett karvalyok és héják kikezdik a riasztókat, addig ez a kis sólyom oda se hederint nekik. Az is tapasztalati tény, hogy e fajnak telente vagy egyáltalában nálunk tartózkodása ideje alatt lőtt egyedei, mindig szinte duzzadoznak a vastag zsírrétegtől és ez tapasztalható még oly szigorú telekkel is, midőn egyáltalában a ragadozó madarak a nagy hideg, főleg a táphiány következtében, egytől egyig épen csupa csont- és bőr-soványságuk által tűnnek ki.
Vérszomját illetőleg, sok lőtt példány tüzetes megvizsgálásánál kitűnt, hogy a magába szedett martalék túlnyomó nagy összegét, legtöbbnyire csupa szín a lúd vér képezi! Az általam most utóbb lőtt példányban is, — noha a kányából már jó csomó hús ki volt szaggatva — csakis csupán szín vér volt, melyet könnyű szerrel kinyomhattam.
Nincs mit tovább beszélnem e kegyetlen szárnyas menyétről, csak figyelmeztetni óhajtom még a gondos vadóvót, mily veszély fenyegeti a vadállomány biztonságát, csak egyetlen egy ily rabló-fajzat jelenlétével is a revierben.
Mihelyest a november a többi kártékony vadpusztító szárnyasokkal egyetembem meghozza ezt a felette veszedelmes kis zsiványt is a vadóvó nyakára, attól a percztől kezdve gondosabban kell elhelyezni s a mennyire csak lehetséges, szaporítani kell a karó-csapdákat; az uhut is elő kell venni lehető gyakran és tér helyeken, kiterjedtebb szántóföldek s alleék közelében kiállítani, mert erdőknél e sólyomra, a bagoly segélyével való lesvadászat — tapasztalásból mondhatom — sikerrel nem igen kecsegtet.
belőle.


Forrás: OEE Wagner Károly Erdészeti Digitális Szakkönyvtár 2018. Támogató: Földművelésügyi Minisztérium szerz.sz.: EvgF/255/2018. – MEK

2021. május 3.

1 hozzászólás érkezett

  1. Skandikamera:

    “Fegyverem kezemügyében, kis pointerem lábaimnál, én pedig a pihenés kéjes érzetébe merülten „keleti kényelemmel “ terültem el primitiv pamlagomon.”

    Ezeregyéjszaka meséibe illő bevezető a vámpírok titkait feltáró “eszmelánczolatba”.
    :-)

Szóljon hozzá!