Titkon folyton arra törekedem,
hogy megírjam a vegytiszta verset,
mint ahogy csillag születik vörösen
s fordul körbe saját tengelyen –
hulljanak betűi papírra,
mint savmarta csontok
a felsikált betonra,
mint test, mit megfosztottak
a szervek súlyától,
és leszaggatta magáról
a hús rongyait –
hangok szobra legyen
a légüres abszolútumban,
melyből kilúgoztak minden sallangot,
mint ahogy zsizsiket
szitálunk ki borsóból, babból,
átlátszó tér, ahol nincs semmi, csak a toll
s a felvágott érként megnyíló beltér,
melyből papírra spriccel
a legforróbb Való,
a senkire sem hajazó egyszülött,
mely rímtelen dúdol sajátritmust,
bensőm alliterációit súgja,
sziszegi a fölé hajló fülbe.

Olyan legyen, mint nyomtalan föveny,
hol mint rajzolt zsinegen,
elindul feléd az akrobata-lélek.