Három méter magas kőosz­lop áll a szász főváros „Régi Anna” temetőjében, az elfeketedett obeliszkre vésett felirat szerint itt nyugszanak az 1849. májusi drezdai felkelés hősei. A szegény, hoz­zátartozó nélküli és ismeretlen halot­tak jegyzékében (Flügelbuch der Armenleichen) az elesettek névsorában az első: Tábori. Neve mellett a megjegyzés: „Valószí­nűleg egyike azon szökött magyar hu­szároknak, akik Freibergben feladták magukat”.
A „Freiberger Anzeiger und Tageblatt” cí­mű helyi lap egyik korabeli tudósításából kiderül, hogy 1849. május 1-jén reggel kilenc magyar huszár – kezében pisztollyal, oldalán karddal – vágtatott keresztül a freibergi Erbisch utcán. A csehországi Bílinából dezer­táltak, amely Freibergtől és Drezdától egyaránt mintegy hatvan kilométerre fekszik. Az ott állomásozott 12. nádori huszárezred ezen tagjai, értesülvén a ma­gyar szabadságharc eseményeiről, a Habsburg-ház trónfosztásáról, úgy döntöttek, hogy megszöknek a császári zászló alól. Tábori és társai ezért átverekedték magukat a cseh–szász határon, és Freibergbe vonultak, hogy majd kerülő úton hazajöjjenek.

Freibergben Táboriékat őrizetbe vet­ték, ám a német polgári forradalom esz­méitől föllelkesült fiatalok Frigyes Ágost szász király ka­tonáitól a magyar huszárok szabadon bocsátását követelték. Sőt: titokban töltényeket csempésztek be az őrizeteseknek, akik pisztolyukat megtarthatták. A foglyok végül ki­jöhettek börtönükből, a Freibergi Bá­nyászati Akadémia professzora, Bernhard Cotta, magánházaknál szállásol­ta el Táborit és nyolc bajtársát, pol­gári ruhát is szerzett nekik. Úgy tervezték, hogy Drezdán át vasúton me­nekítik őket tovább. Cotta professzor el is kísérte a magyarokat a szász királyság székhelyére. Tábori és társai (Antalics, Czi­gány, Kovács, Palay, Punyi, Regőházy, Szabó – a kilencedik szökött huszár nevét nem sikerült kideríteni) még zsebpénzt is kaptak, a freibergiek adománya­ként. Drezdából azonban nem tudtak továbbjutni, mert a szászok lezárták a Bautzen felé vezető vas­útvonalat, hogy megakadályozzák az ellenük segítségül hívott porosz kirá­lyi csapatok előnyomulását.

Közben ugyanis népfelkelés kezdődött Drezdában, a feudális viszonyok fel­számolásáért, Németország egységének megteremtéséért kirobbant német pol­gári forradalom utolsó felvonása. A huszárok úgy érezték, hogy a saját ügyükről is szó van, ezért bekapcsolódtak a harcba. A felkelés azonban súlyos véráldozatok után el­bukott, Táborit a drezdai barikádokon érte a halálos lövés. Mintegy ötven népfelkelővel együtt a drezdai Alter Annenfriedhofban temették el egy tö­megsírba. Nem mint magyar huszárt, hanem mint freibergi bányászt – a zse­bében talált útlevélen ugyanis foglal­kozásként ezt tüntették fel. A halottak jegyzéké­be ugyanakkor bevezették a cikkünk elején idézett feltételezést…

A többiek közül Kovács, Palay és Punyi más felkelőkkel együtt Csehországba menekült, de mindnyá­jukat elfogták az osztrákok. Czigánynak és Regőházynak nyoma veszett, Antalics és Szabó néhány nappal a felkelés leverése után porosz lovasok fogságába esett. Miután rájuk tudták bizonyí­tani, hogy szökött huszárok, a szász hatóságok a két magyart kiszol­gáltatták az osztrákoknak.

Nagy köszönet Kulcsár Lászlónak a történetért és Gömöri Károly Andrásnak a fotókért

Forrás: Magyar emlékek a nagyvilágban