Ott függött a festmény,
ahogy mondani szokták :
emberemlékezet óta,
melyben az ember én voltam,
egykor még nagyon kicsin,
szóval ott volt a nagy ebédlő
kanapéja fölött
s nekem folyton oda kapott a szemem
kanalazás közben,
néztem, amint a disznó épp kitör
a vöröses bozótból,
s a vadász rémülten markolja
a legelső ágat.

Mesélték, hogy még dédanyám
hozta azt menyecske-korában Bécsből
egy postakocsin, s négy legénynek
kellett leemelnie a hatalmas ládát –
és néztem a jelenetet akkor is,
mikor apám haldokolt alatta a kanapén
s aztán a „régiek” közül utolsónak
kivitték onnan lábával előre felé.

Később, mikor a festmény helyén
már csak egy világosabb téglaalakzat maradt,
valakire rákérdeztem,
mi lett a disznóval, a menekülő vadásszal
s a hóban fekvő fegyverrel –
az kacagott művien, mint rossz viccre szoktak:
ajaj! a bécsi ócskásnál eddig már
új gazdára akadt –
ott van most, ahol született,
valamikor emberemlékezet előtt,
mikor a hölgyek még postakocsin utaztak.