A Székelyudvarhelyen élő sokoldalú vendéglátóipari szakember és fáradhatatlan utazó, 2005 őszén Fórika Endre barátjával (aki a fényképész feladatát látta el) útnak indult a távoli Musa Dagh felé, hogy megtalálja azoknak az örményeknek a nyomát, akik a huszadik század elején elszánt harcot vivtak fennmaradásukért a törökök ellen, akik az első világháború forgatagában jó alkalmat láttak ahhoz, hogy megszabaduljanak kisebbségeiktől. Útközben, egyik első állomásuk Rodostó, majd a kurdok lakta területek, az Ararát… 2007-ben magánkiadásban megjelent útikönyvéből (Anitól Musa Dagh-ig) két fejezetet közlünk.

Sok zötykölődés után megérkeztünk Csorluba. Idáig a tájból nem sokat láttam, mert miután megállapítottam, hogy az itteni sötét kétszer olyan sötét, mint az otthoni, jobbnak láttam alvással tölteni az időt. Reggel 4 óra van, a buszmegállóban sehol senki, ellenben rend és tisztaság mindenütt. Egy gyors terepszemle után nyilvánvaló, hogy okosabb az állomáson maradni és megvárni a reggelt. De előbb jól megreggelizünk az élelmiszeres zsákból, közben a török feliratokkal ismerkedünk. Az állomás épületében van mindenféle üzlet, jegyiroda, utazási iroda, falatozó, és borbélyüzlet. De a legjobbak a padok, amelyeken kényelmesen lehet aludni, párnának használva az élelmiszeres zsákot, és paplannak a kabátot.

Azt hiszem az ébresztőórámat vagy nyugdíjaznom kéne, vagy inkább a müezzin rikoltása szerint kellene igazítanom. Ezzel vége lett az alvásnak, mert az állomáson a csoszogás, jövés-menés, nyitogatás annyira felerősödött, hogy már lehetetlenség volt tovább mímelni az alvást.

Az állomáson beindult az élet. Reggel 7-kor kinyitottak az üzletek és megjelentek a vendégeket hajkurászó reklám- és hívogató emberek. Ez utóbbiak nagy hangon kiabálják járatuk nevét, a célbavett és érintett állomásokat, és buzgón tudakolják az emberektől, ki hová szeretne utazni. Minket is elkalauzolnak a két méterrel odébb levő jegyirodába, majd azzal a kifejezéssel az arcukon távoznak, mint aki segített a gyámoltalan turistán. Mintha mi nem tudtuk volna, hogy hova kell menni, és nem nézegettük volna már reggel 4-kor az utazási iroda vagy a buszok feliratait.

Fenn vagyunk a buszon és indulunk Tekirdagba! Ez a Törökországba lépő magyarok első állomáshelye. A város olyan mint valami határátkelőhely. Igaz, hogy nem esik a főútvonalba, mert Csorluból le kell térni, de úgy érzem minden magyar embernek kötelessége törökországi utazásait itt kezdeni. Rodostó nélkül nincs számunkra Törökország. Az útikönyvek azt írják, hogy Hérodotosz idejében a várost Bisantha-nak hívták, majd a telep Radestus, majd Rodostó néven szerepelt a „városi telefonkönyvekben”. Az oszmánok Rodoscsukot, végül Tekfurdagot csináltak a Rodostóból. A tekfur szóval a keresztyén birtokokat, később pedig magukat a keresztyéneket jelölték. Egy legenda szerint egy ilyen tekfur, Rodostó bizánci tekfurja, kíséretével együtt vadászni ment, és megsebesített egy gazellát. A vérnyomokat követve eljutott a gazella szállásáig, ahol mély megrendüléssel tapasztalta, hogy a halálosan sebzett anyaállat még egyszer utoljára megszoptatta kicsinyeit, majd belehalt sebébe. A nagyúr végtelenül elszomorodva tért haza, és első dolga volt betiltatni a vadászatot. Később lemondott rangjáról és visszavonult a hegyekbe imádkozni, és bűnbocsánatot nyerni tettéért. A Rodostót övező hegyeket róla nevezték el Tekfurdagnak, később ebből Tekirdag lett.

Tekirdag nagyon szép város, kellemes kilátással a Márvány-tengerre, és rengeteg régi házzal. A Dekameron Útikönyvek törökországi szerzője szerint nekünk, magyaroknak a város Rákóczi Ferencről, helyesebben Rákóczi „szülőházáról” nevezetes. Azt hiszem, itt óriásit tévedett ifj. Zsiga György úr, ugyanis a Rákóczi ház Rákóczinak az ebédlőháza volt, nem szülőháza. A fejedelem csupán étkezni járt ide, a Rodostóban töltött 15 év alatt.

A városban sikertelenül próbáltam egy várostérképet keríteni, így jobb híján kérdezősködés útján jutottunk el a magyar utcába, a Macar Sokak-ba. A magyar utcát, és a Rákóczi Müzesi-t mindenki ismeri, és az emberek barátságosan segítenek. Aztán megérkeztünk a képekről jól ismert házhoz. Jó érzés volt látni, hogy a Rákóczi házat időközben restaurálták, és a környezete egy szoborral és egy székelykapuval gazdagodott.

Csodálatos innen a kilátás, nagyon szép a vidék és közel a tenger. Sőt a közelben még egy bor és italgyár is van, ahol a környező dombokról szüretelt szőlő 80 %-ából kitűnő borokat készítenek. Ilyen a Trakya vagy a Barbaros.
Érdemes kipróbálni.

Elgondolkodtató, hogy egy ilyen szép helyről, ahol minden szüségletünk biztosítva volt, miért kívánkoztak haza a bujdosóink. A magyarázat egyszerű: elsősorban azért, mert magyar emberek voltak.

Feltűnt előttünk egy magyar házaspár, és a kötelező üdvözlésnek számító ki vagy, honnan jössz, hová mész kérdések után megkérdezték, mit jelent itt ez a székelykapu. Erre megkérdeztem, tudjátok-e, ki volt Mikes Kelemen? Hallgattak, és úgy tettek, mintha tudnák. Ennyivel azonban nem elégedtem meg, és rövid prédikációt tartottam derék földinkről.

Sajnos, a magyar ház és a Rákóczi Müzesi őre-gondnoka és idegenvezetője nem akart jelentkezni, ezért inkább szállás után néztünk.

Egy közeli kishotelnél kifulladtunk, de az árat drágának találva, egy barátságos török elvezetett egy kisebb, olcsóbb, vagyis a kispénzű hátizsákos emberek zsebéhez mért hotelhez. Ez a szállás azon kívül, hogy olcsó és rendezett, minden tekintetben megfelelt nekünk. Van tiszta ágynemű, seggmosós budi kis csővel, kissé kopott, de tiszta fürdő és gumipapucs. Igaz, hogy az egyik pár eltérő színű és méretű, de az ilyen apróságok ilyenkor nem szoktak számítani, amikor lefürödve, tiszta ruhába öltözve és VÉGRE csomagok nélkül mehetünk városnézésre.

Össze-vissza járkálunk a városban és ismerkedünk Törökországgal. Sok a szép régi ház, némelyik igen romos, az utcákon mindenfelé cicák ugrándoznak, a müezzin énekel a toronyban, sok a butik és az üzlet. Az utcákon hömpölyög a tömeg, egyszóval folyik a nagybetűs ÉLET. Megnézzük a Rüstem Pasa Dzsámit, ami a szultán egyik hadvezéréről és egyben vejéről kapta a nevét, majd szaladunk vissza a magyar utcába. A Rákóczi Müzesi végre nyitott ajtókkal fogad, és barátságos fogadtatást nyerünk Ali Kabul bejtől, a Rákóczi ház gondnokától, aki anyanyelvünkön szól hozzánk, és hirtelen átvedlik idegenvezetővé.

Az előtérben az egyik oldalt zászlók, táblák, koszorúk és szobrok foglalják el, valóságos Siratófal ez a nemzeti érzelmű magyar embernek. Van itt zágoni kő, fa és föld, no meg Beder Tibor új könyve is szemrevételezhető. Amint a magyar-török idegenvezetőnktől megtudtuk, a székelykapu is Beder munkásságának az eredménye. Hát valóban szép dolog…

A Rákóczi házban szép kiállítások tekinthetők meg, korabeli zászlókkal, fegyverekkel, lakberendezéssel, konyhafelszereléssel és sok minden mással. Itt látható Rákóczi saját kezűleg faragott karosszéke és ládája. Fájdalom, hogy a kiállított tárgyak, beleértve a karosszéket és a ládát is, mind másolatok. Rákóczi fejedelem szabadidejében szívesen fúrt-faragott, szebbnél szebb elefántcsont faragásokat készített. Sőt kitűnően rajzolt is. Ha kívülről szemléljük a házat, egyemeletesnek tűnik, valójában belül háromszintes, a második emeleten a számomra legkedvesebb szobával: Mikes Kelemen írószobájával. A hagyomány szerint itt írta a Törökországi leveleket, és készítette különböző feljegyzéseit.

(Ez szerintem nem éppen így volt, mivel a ház csak ebédlőház volt, a fejedelem és kísérete csak étkezni járt ide, Mikes napközben inkább a fejedelem közvetlen közelében tartózkodott, a Rákóczi az utca másik végében található, azóta már leégett lakóházában.)

Amikor már kigyönyörködtük, és kibúslakodtuk magunkat, beírtuk nevünket a vendégkönyvbe a számtalan magyar turista, miniszterek, és polgármesterek neve után (jómagam latinul), és búcsút vettünk a hosszú szolgálat és az állandó magyar kapcsolatok miatt már-már magyarul érző kalauzunktól.

Egyébként belépőt nem kell fizetni, a ház a magyar állam tulajdona, a magyarok végezték, és fizették a restaurálási munkálatokat is, amelyből a mi gondnokunk derekasan kivette a részét.

Jó járkálni Tekirdag utcáin. Cipőpucolók sündörögnek és kínálják a papucsot, hogy öltözzünk át, hadd tegyék tisztába cipőnket. Míg a cipőpucoló inasok csak egy dobozzal járnak, a felnőtteknek komoly standjuk van, többféle cipőkrémet tartalmazó dobozzal, kefékkel és fényezőszerekkel. De egyben megegyeznek: mindenki az ujjával viszi fel a krémet a cipőre. A kliensek addig üldögélnek és nézik. Sok a gyümölcsstand is, a szőlő, amit vettünk, kitűnő. Egy másik utcában édes süteménnyel próbálkozunk, s pénzünk átvándorol az utcai árus erszényébe. Ez a sütemény a tatli névre hallgat, alakja perecszerű és émelyítőén édes. Azonkívül ragacsos a rengeteg méztől, és rózsavíztől, amibe mártották. Mint ahogyan a török sütemények nagy része. Mintha valaki azt akarta volna megmutatni a sütemény feltalálásakor: – Lám, én gazdag vagyok. Megengedhetem magamnak, hogy bővelkedjem az alapanyagokban. Kétségtelen, ez a megállapítás közel áll az igazsághoz, hiszen a történelem a tanú rá, hogy az oszmán szultánok, pasák és más méltóságok konyhájában gazdagon bántak a mézzel, a szárított gyümölcsökkel, a rózsavízzel, a különböző egzotikus fűszerekkel, és más, drága pénzen beszerezhető hozzávalóval.

Az édes és ragacsos süteményt követi egy másik utcában vásárolt, tejszerű ital: az ayran. Ez a joghurtból sóval és vízzel kevert, kefirszerű hűsítőital némelyek szerint a törökök nemzeti itala, én azonban a rákit, vagy a belőle kevert aszlanszütüt (oroszlántejet) tartom annak. Ha a rákihoz (ánizspálinka) vizet öntünk, hirtelen kifehéredik és tej szerűvé válik. Születését állítólag annak köszönheti, hogy az alkoholtilalommal megbirkózni képtelen mohamedánok így játszották ki a próféta tilalmát, és a rákiba vizet öntve azzal védekeztek, hogy hiszen ez csak tej.

A kacskaringós rodostói utcákban rengeteg a fényképeznivaló, nagyon érdekesek a félig már romba dőlt, elhagyott régi házak, amelyek között nem egy a görög, vagy az örmény, amiről a díszítőelemek tanúskodnak.

Rodostóban rengeteg a falatozó és a kis étterem, ahol a város specialitását, a köftét árulják, rizzsel és zöldséggel körítve. A köfte darált húsból készített húsgombóc, kissé hasonlít a mititejre, de fantasztikus fűszerezésének köszönhetően jobb annál. A körettel, meg a melléje tálalt sült csípőspaprikával vagy csípős mártással pedig egyenesen fennséges. A service tökéletes volt, pedig csak egy kisvendéglőben voltunk. Gyorsan, tisztán dolgoztak, és ami a legfontosabb: udvariasság dolgában messze lekörözték a mi pincéreinket. Mind tudták, hogy hol van Macaristan, azaz Mádzsárisztán, és a közös szavak felsorolása után (elma-alma, szákál-szakáll, kecsi-kecske, bicsak-bicska, deve-teve, dzsebi-zseb, stb.) rokonszenvük egyre nőtt… Az étkezés végezetével még ingyen teát is adtak, mi pedig a barátságot hazai cigarettával és gyújtóval erősítettük meg.

Ezután következett a kikötőben való téblábolás. A rengeteg halászhajó, a zsinórral kézből halászó polgárok, egyenruhás diákok és a röpködő sirályok látványa megszépítette a napot. A pecázók körül éhes cirmosok sündörögtek egy kis potya vacsora reményében, odébb már degeszre tömött pocakkal nyújtózkodtak szerencsésebb társaik. Ebben a városban rengeteg a macska, és nem akármilyen kóbor macskák, hanem szép bundájú, furcsa fejű és dús, vastag, lobogó farkú jószágok. A tengerpart után még elmentünk az „Emlékezés Parkjába”, ahol Rákóczi fejedelmünk szobra áll, s kissé távolabb egy fából faragott trió látható, középen Mikes Kelemen kedves nénjével és egy leányzóval. Az ízlésesen megtervezett és tiszta parkban van még egy Atatürk-szobor is, az új ábécé megismertetésével kapcsolatosan, továbbá Namik Kemal haladó gondolkodású forradalmi költő szobra. (Ez utóbbi nem volt akármilyen költő, mert a városban két iskola, a városi könyvtár és a stadion is a nevét viseli.)

Megállapítottuk, hogy Rákóczi és Mikes jó társaságba kerültek, és azok az idegenek, akik megnézik e két híres török szobrát, a mi szobrainkra is vetnek majd egy pillantást.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ