Könyvet hoz a digitális posta. Címe: Az életed, Polcz Alaine, szerzõje Szávai Géza, s a kiadó, az ismert Pont.

Polcz Alaine felé legalább három irányból lehet közelíteni: õ egyesek számára a többnyire a halállal foglalkozó pszichológus, mások számára az Asszony a fronton szerzõje, s vannak akik úgy tartották számon, mint a neves magyar író, Mészöly Miklós felsége.

Szávai Géza erdélyi származású író, aki Magyarországra áttelepülve létrehozta a Pont című könyvkiadót. Szoros barátságot alakított ki Mészöly Miklóssal, majd baráti kapcsoltuk kiterjedt a Mélszöly-Polcz ,valamint a Százai Géza, Szávai Ilona családokra, ezt használja fel az író jelen könyvében. Minthogy állandóan fényképez, ezekre fűzi fel a történéseket, barátságuk történetét. Őszinte, színes írás a könyv.

Minthogy én Szávai Géza pályáját a hetvenes évek óta követem, számomra a legérdekesebb az ő története volt. Ebből idézek most – a kiadó engedélyével – egy izgalmas részletet:

„Bukarestben a reptérre indulás előtt az én zöld, tágas, bélelt, lengyel vadászzubbony-szerűségembe bugyoláltam Ilonát, ez alá lehetett, ahogyan tanácsolták, »rétegesen öltözni«, bárhol bármennyit az utazás során szükség szerint a rétegekből levetni.
Még este Méliusztól üzent Eugen, hogy húzzak csizmát, mert a reptér előtti parkolóba talán be sem lehet jutni az autóval, gyalog kell bevinnünk Ilonát.
Eugen reggel jó korán jelentkezett, nehogy lekéssük a repülõgépet. Bukaresti román cigány fiatalember volt Eugen (teljes neve, címe adobozban), cigányságát kisebbségi tudattal élte meg, ezért is rokonszenvezett más, például magyar nemzetiségűekkel, és régi, sok próbát kiállt kapcsolat fûzte õt Méliuszékhoz.
Teljes volt köztünk a bizalom, részéről a segítőkészség.
Mikor bejutottunk Ilonával a repülőtér várótermébe, fellélegeztünk,
»abszolút időben voltunk«, Budapestről ugyan még menetrend szerint nem érkezett meg a MALÉV gép, amely majd visszafordul, és visz minket, de nagyon időben vagyunk. Ilonát egy székre ültettük, mit tagadjam, örvendeztünk. Mintha már meg is érkeztünk volna. Mint végletekkel is számoló fickó, azt gondoltam, most már ha összedől a világ és az ég, a repülőgép akkor is itt lesz, márpedig itt nem marad, valahogyan mindenképen elmegy innen. És vele mi is.
Megyünk. Megtettem mindent.
Teljesen »leengedtem«. Eugen velünk maradt, mert Méliuszék a lelkére kötötték, addig el ne tűnjön a repülőtérről, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy felszálltunk.
Hálás voltam Eugennek, és a váróterem sarkában lévő bárhoz invitáltam, a siker örömére igyunk meg valamit. Abban a képtelenül örömködő, bárgyú állapotomban azt is elfelejtettem, ő nem ihat, mert vezet. De azért elsétáltunk odáig, onnan láthattuk Ilonát is, a várótermet is. Hiszen egyvégtében föl-alá sétáltunk addig is, figyeltük, követtük a kiírásokat a leszállásokat-felszállásokat jelző elektronikus táblákon, hallgattuk a hangosbemondót. Eugen üdítőt, de én bizony töményet ittam, amitől még jobban szétfutott bennem, elöntött a melegség.
Az óráinkat is állandóan néztük, bizony késni látszik a gép.
A politikailag elszigetelt Ceausescu-Romániából alig utaztak ki (vagy be) az emberek, a váróteremben kevesen lézengtek.
Mivel se kép, se hang – se jelzés, az elektronikus táblán, se egy közlés a MALÉV gépről hangosbemondón – az egyik ablaknál érdeklődtem egy szimpatikusabbnak tűnő hölgynél, hogy mit tudnak, mennyit késik még a gépünk.
De hiszen leszállt, már indul is vissza, közölte csodálkozva a hölgy.
Ez nem lehetséges! Nem írták, ki, nem mondták be… Teljesen lebénultam.
Igen, mert a MALÉV-nek vitái vannak velünk, mondta a hölgy, nem fizetik a kért bérleti díjat, így nem vehetik igénybe a szolgáltatásainkat.
Nagyon makacsok és büszkék, legyintett a hölgy, tudja, milyenek a magyarok. Így hát a románok nem írják ki, nem mondják be a magyar járatokat. Hát, ha egyszer nem fizetnek?!
Ha nem lehet velük szót érteni!
Bevallottam, hogy romániai persze, de amúgy én is magyar vagyok,
beteg feleségemmel kell kiutaznunk, mert hétfőre van megbeszélve, hogy megnézi egy professzor. Feltétlenül ott kell lennünk.
Semmi gond, nyugtatott a hölgy. Miután Eugen odatámogatta Ilonát is, és meglátta, milyen állapotban van, egészen segítőkész lett.
A gép még nem szállt fel, odaszólok nekik, hogy várják meg magukat, és máris indulunk. Rádiótelefonon beszélt. A fedélzeten készségesek, a kapitány szolgálatkész és megértő, közvetítette felénk a hölgy, és közben kollegáinak integetve intézkedett.
Hoztak egy kis csomagmozgató gurigát, Eugen feltette a bőröndöt, aztán Ilonát is felsegítettük, a hölgyek átfutották, kezelték a papírjainkat, indultunk, a hordárszerű kocsi-mozgató mellett egy egyenruhás hölgy kísért volna ki a géphez. De rádiótelefonnal a kezében a szimpatikus, intézkedő hölgy utánunk szaladt, beszélt, beszélt, gesztikulált, és azt mondta, nagyon sajnálom, a magyar delegáció vezetõje nem hajlandó beleegyezni, hogy pár percet várjon magukra a gép. Pontos, előírt időben,
mindjárt fel fog szállni, nem érhetünk addig oda, azt közölték, hogy fölösleges már odavinnünk a két utast, önöket.
Ilyen nincs a Földön. Ezt gondoltam.
Aztán máris közölte a hölgy, hogy a magyar gép felszállt. Ezek hajthatatlanok, mi ennél többet nem tehetünk, sajnáljuk.
Akkor most hazamegyünk? – kérdezte Eugen.
Én innen nem mozdulok, inkább itt meghalok, mondta nagyon halkan Ilona. Akit közben a csomagmozgató kocsiról is le kellett segítenünk,
vissza kellett vinnünk egy székre a váróterembe. Itt maradunk, ahogy mondod. Megkértem Eugent, maradjon mellette, vigyázzon rá.
Én pedig minden kötelet elvágva, ugrottam, és már nagyon sajnáltam, hogy bárgyún örültem, ittam, és kábultan kell ugranom. De ugrom, és ha kell, harapok, mint a kutyák. Elvész minden? Halálugrás? Legyen.
Annyiszor elcsodálkoztam a román újságírók magabiztosnál is merészebb
»fellépésein«. Sosem hittem volna, hogy képes leszek utánuk csinálni. Az irgalmatlan önvádtól és páni félelemtől villámcsapás-szerűen megvilágosodtam.
A szimpatikus, most már Ilonán nagyon sajnálkozó hölgynek bemutatkoztam, újságíró vagyok („központi sajtó”, ajjaj!), igazolványt felmutattam.
Ezt az embertelenséget nem fogom hagyni.
Megkérdeztem, mit jelent, hogy „Malév delegáció”, és milyen funkciót, milyen döntési jogosultságot jelent, ha valaki annak a »vezetője«.
És közölje velük rádión, hogy itt várom őket, beszélni kívánok velük.
(Elszántan higgadt voltam, annak is tűntem). A hölgy megtette. Mindig itt távoznak a géptől jövet, mindjárt itt kell lenniük. A magyar gép fölött a bukaresti Malév kirendeltség rendelkezik, a vezetője delegációval jön, ő rendelkezik mindenről. Most sem a gép kapitánya döntött.
Megjelent a háromtagú delegáció. Megjelent? Feszesen, inkább feszülten
vonult, ellenséges terepen. Elől a szakállas vezető.
Bemutatkoztam. Ismert. Lapom, A HÉT olvasója, már találkoztunk valahol. (Neve, funkciója, társaié is a dobozban.) Nagyon sajnálja, de nem tudhatta, hogy éppen mi vagyunk az a két utas. Mert a menetrend, az menetrend, és ahhoz tartjuk magunkat, és lássák, és tanulják meg a rendet, pontosságot »ezek«, akik soha semmit nem tartanak be… Gondosan elkerülte a »románok« szó használatát.
Igen, de nem »ezek« közül csesztél ki kettővel. Velük is, két akárkivel is, ugyan miért tetted volna?! »Ezeknek« a húsz milliós lakosságából úgy két millióan ugye tudod, hogy kik vagyunk?!
Na most, nekem nagyon beteg a feleségem, alig tudtunk útlevelet szerezni, ki kell vinnem Budapestre. Nem gond, mentek hétfői vagy keddi géppel, így a szakállas.
Nézz rá, mondtam, szerinted visszavihetem a kórházba, vagy haza a hideg lakásba?! És ha közben elveszik az útleveleinket?!
Nekünk ma ki kell innen jutnunk. Hétfőn fekszik be a klinikára.
És elmondtam nagyon nyugodtan, ha ez nem sikerül, ha valami baja történik a feleségemnek, akkor neki, a delegáció-vezetőnek, a szakállasnak vége. Kinyírom. Mind meghökkentek. Nem kell meghökkenni, nem öllek meg, akkor gyilkos lennék. Én téged kivégezlek, mint bűnözőt. Aki nem csak most a feleségem, hanem a saját néped ellen is bűnözöl nap, mint nap.
Elképedés. De a levegõben igazság rezeg, ők is érzik. Én is érzem.
Ez történik veled, ha ma nem jut ki a feleségem, és ha valami baja esik.
Addig is, amíg kivégezlek, minden percedet megkeserítem, mert azt nem lehet, hogy külszolgálatra küldjenek egy ilyent, mint te, aki nem tudod, mi az emberség, és csak ellenszenvet keltesz ezzel a snájdig-magyar hivatalnoki embertelenséggel minden magyar ellen a világban.
A szakállas pillanat alatt megváltozott. Ritkán láttam ilyent. Igaz, ölni/ kivégezni is ritkán szándékoztam valakit. Megoldom, mondta. És roppant szolgálatkészen szaladgálni kezdett a repülőtér ajtói-ablakai között, intézkedett. Igyekeztem nem tágítani mellőle. Közben elpanaszolta, hogy »ezekkel« nem lehet szót érteni. Mondvacsinált okokkal csak akadályokat gördítenek „elénk”. „Ezek” nem engedik meg nekünk még azt sem, hogy a repülőtéri infrastruktúrát használjuk. A gépeink érkezését, felszállását sem írják ki, nem mondják be. Ezért egy ablaknál állunk egy A/4-es papírlappal, az utaslistával, onnan visszük ki őket a géphez… És mondta, sorolta panaszait. Egy szót sem szóltam.
De talált megoldást.
Mindjárt indul egy gép Berlinbe. Feltesznek minket arra a gépre. Ő
elismeri, hogy a Malév hibát követett el velünk szemben, így hát a jegyünket is állják, vagy átváltják, vagy kiegészítik. Elintézi a németekkel, hogy várjanak egy picit, vegyenek fel, és vigyenek minket. Berlinből este gép indul Budapestre. Arra helyet foglal, és még ma Budapesten leszünk.
Veszett ritmusú szervezés indult, a delegáció egyik tagját a szakállas elküldte a belvárosi irodájukba, autóval, hogy onnan intézzen, véglegesítsen.
A szimpatikus hölgy és még két egyenruhás, szintén szimpatikus hölgy is belendült, a német gép kapitánya már tíz perce vár ránk, és hajlandó tovább is várni, de igyekezzünk. Bőröndöt, Ilonát fel a csomag-mozgató gurigára, a két egyenruhás hölgy is segített tolni, a szimpatikus hölgy papírokat lengetve haladt mellettünk, siettünk, igyekeztünk.
Felkecmeregtünk a német gépre. Bőröndöt a pilótafülke mögötti folyosóra rakták a légikisasszonyok, én ráültem, Ilonának helyet kerestek.
Aztán hirtelen megriadt, szigorú arcok.
Rádión jött parancs a repülőtér parancsnokságáról, hogy a két frissen felszállt utas nem utazhat el, le kell szállítani őket a gépről, vissza kell térniük az épületbe. Német légikisasszonyok letámogatták Ilonát a gép mellett megjelent csomag-mozgató gurigára, én a bőrönddel botladoztam, és próbáltam győzködni a minket tétován kísérő németeket, várjanak még, mert mindjárt visszajövünk.
Nem vittek vissza a váróterembe, csak a kijárati teremig, ahol a beszállókártyákat adják, ott közölték a döntést: nem lévén berlini vízumunk, nem utazhatunk. Lezártnak tekintették az ügyet.
A bárgyúságból végképp feléledve végre jó döntést hoztam: megkértem a mellette rádiótelefonozó egyenruhás hölgyet, szóljon a német gép kapitányának, várjon még pár percet, mert el fog intéződni az utazásunk. De nem igazán hittem ebben.
Semmit sem hittem, csakis az újabb ugrásra koncentráltam, amitől az életünk függhet. Hogy képes legyek a nagystílű »központi« román újságírók teljesítményét produkálni, akik mindent képesek elhitetetni.
Megint elő az újságíró igazolványt („központi sajtó”, „presa centrala”, aj-jaj). Hölgy tanácstalan lett, de biztonság kedvéért odaszólt a német gép fedélzetére, hogy pár perc még, éppen tisztázunk valamit.
Ki hozta a döntést, kérdeztem.
Nem mondhatom meg. Szolgálati titok, így a hölgy.
Nyilván nem a parancsnok tudta nélkül született a döntés.
Ijedtemben jobban beszéltem románul, mint máskor, beugrottak a politikai szófordulatok, melyek ugyan gyűlölt gyomként tapadtak az évek során az agyamba… De „használhatóan” ott voltak!
Mert ha mégis az ő tudta nélkül, akkor én beszélni kívánok most rögtön a parancsnokkal, hogy tudomására hozzam, micsoda, őt, a parancsnokot blamáló, a párt legfelső vezetése előtt blamáló, és bizony tisztázandó tévedés történt az ő irányítása alatt működő repülőtéren.
Hölgy hitetlenkedve néz. Tanácstalan. Elmondom neki, hogy ő is jól
tudja, a központi sajtóból senki nem utazhat külföldre, csakis az Elena Ceausescu vagy közvetlen helyettese, Constantin Olteanu tábornok engedélyével és aláírásával. Tehát nem tudom, mit akarhatnak ők most tenni Elena Ceausescu vagy Olteanu tábornok döntése és jóváhagyása ellen. Ugyanis vízum nem szükséges, ez nyilvánvaló, hiszen feleségemmel be sem lépek a különben szocialista Kelet-Németország területére, csupán átszállok Kelet-Berlinben egy másik gépre, amely jóváhagyott úti célomra szállít. És különben, amint ő, a hölgy is, a repülőtér parancsnoka – kérem nevét, rangját, azonnali elérhetőségét –, mindketten jól tudják, milyen vízum-relációban vannak a szocialista országok, de különben ez esetben fel sem merül, hiszen, mint mondtam, csak átszállunk… És beszélnem kell a parancsnokkal.
Nem elérhető, nincs itt – bizonygatta a hölgy, de rádión ismét megkérte a németeket, kicsit még várjanak. És máshová is telefonált.
Ha nem beszélhetek a parancsnokkal, akkor én távozok innen rövid időre, de a feleségem itt marad. Megkérem a kollegináját, vigyázzon rá, kórházból hozom, kórházba viszem, vegyék észre hogyan néz ki, ha baja esik, az is nyilván az önök és a repülőtér parancsnokának felelőssége lesz. Mert én innen telefonálni megyek, a Központi Bizottság valamelyik számán, most hét végen is elérem Constantin Olteanut, ha már a repülőtér parancsnokával itt helyben lehetetlen a tévedését tisztázni.
Teljesen elszabadult, kitört belőlem a képtelenségek kavalkádja.
Nem beszélhet vele, nem tartózkodik a repülőtéren, állította a hölgy.
Helyettese is kell legyen, mondtam, de én most megyek, és telefonálgatni kezdek.
Nem tudom, kinek, honnan telefonálhattam volna, de egy »bukaresti újságíró a központi sajtóból« nem adja fel.
Hölgy gyors beszédű újabb telefonozása, majd: Várjon kérem, egészen kivételesen a repülőtér parancsnoka saját felelősségére, hangsúlyozom, a saját felelősségére engedélyezi, hogy önök most elutazzanak a berlini járattal. Amely már félórája várakozik.
Bőrönd és Ilona megint fel a gurigára, aztán fel a repülőre, Ilonával, mindketten a pilótafülke mögötti kis folyosón elhelyezett bőröndre ülünk.
Mikor a gép valóban felszáll, akkor a légikisasszonyok karon fogják Ilonát, és rendes ülőhelyre viszik. Engem is melléje tessékelnek.
Este és sötétség van Berlin fölött, mire odaérünk.
Ilona félálomban, alig van magánál a gyógyszerektől. Nem beszélgetünk.
Leszállt a gép Berlinben, a légikisasszonyok nem engedik kiszállni
az utasokat. Várniuk kell. Nekünk viszont intenek, majd felszáll két valaki, meg se nézem kik, mert ugyan kik lennének, de már vezetik le a kisasszonyok Ilonát a lépcsőn. A bőröndöt is hozza valaki. Nekem haladnom kell Ilona után.
A lépcső aljától két sorfal fog közre. Jobbról és balról felsorakoztatott géppisztolyos katonák között haladunk.
A géppisztolyok csöve a földre (betonra) szegezve, nem reánk, de lövésre készen tartják a kézben. A két sorfalból senki nem válik ki, senki nem követ, csak állnak készenlétben. A gépre felszálló civilek követnek az épületig, át egy termen, majd a folyosón egy újabb terembe.
Helyet mutatnak, mellénk helyezik a bőröndöt. Itt várjunk.
Majd szólni fog valaki, amikor indul a budapesti járat. Szóltak. Már nem kísértek katonák. Úgy szálltunk fel a budapesti gépre, mint
»rendben lévő« földi halandók. Ilona már nem volt se élő, se holt. Budapesten hangosbeszélőn még reggel a pulthoz kérették a bukaresti gépet váró barátomat. A szakállas ígérete szerint közölték vele, hogy nem ezzel a járattal érkezünk, este jöjjön vissza a berlini géphez. Jó hivatalnok tartja ígéretét.
*
Berlin fölött az ég. Onnan kelet felé repülve érkeztünk meg a ragyogó kisoroszi ég alá. Így szerettem néha átrendezni magamban a szakaszos, idõben is hosszan elhúzódó érkezéseinket egyetlen érkezésbe…
Mi soha nem utaztunk kettesben Ilonával, csak egyszer, (amikor Berlinen át vittem őt Budapestre, meghalni).”