A szerző fotója

Ritkán járok el itthonról. Mármint vendégségbe, értsd ezen: bekopogok a rég nem látott valakihez, önzetlen szimpátiám bizonyítékaként. Hogy vagytok? Jól. És ti? Mi is. S a következő kérdés, mi újság nálatok? Semmi különös, hálistennek. És nálatok? Nálunk sincs semmi új. Na, ha már ilyen kiadósan elbeszélgettünk, akkor megyek. Azzal a kapu felé veszem az irányt, és ebben a percben a hátam mögé oson a ház kisunokája. Te gazember, mondja, mit csináltál már megint? Hát perc nyugta sem lehet tőled az embernek? Na megállj csak, lenyúzom a bőröd. Tűnj el a szemem elől, többé ne is lássalak! Gyorsítok, ki innen, minél hamarabb. Az is megfordul a fejemben, hogy tulajdonképpen félek ettől az öt éves kis taknyostól. Most ugyan még csak a köldökömig ér, nincs miért tartanom tőle, így nyugtatom magam, de semmi értelme. Egy ilyen szöveg mellé kést vagy vasrudat szokás mellékelni, s a gyerek, hangsúlyaiból ítélve, tényleg bevadult. Nem látom, mondtam már, mögöttem van, és a világért se fordulnék hátra. Ha egészen őszinte vagyok, akkor most kétszeresen szégyellem magam. A szöveg, igen, ez a vad, durva, embertelen szöveg. Meg hogy egy öt esztendős gyerek mondja mindezt. Lehet, hogy valami olyasmit követtem el, ami még ezt a gyerkőcöt is felháborította? Átfutom magamban a tegnapi működésemet. Aztán a tegnapelőttit. Majd egy teljes hetit. Semmi. A forgalomban piros pont, akit csak lehetett, udvariasan kiengedtem a mellékutcából, ami nem igazán szokás úgy általában. Kezitcsókolommal köszöntem a nőknek, a fiatalabbak nagyot röhögtek, micsoda vén trotty, ők már a csőnél, a csákónál, csoda tudja, milyen derűs magasságokban vannak. Egy koldusnak adtam két lejt, a gézmaszkot még a közvécén se kaptam le az arcomról és így tovább. Akkor pedig blöfföl a gyerek, vagy zsarol: mindenképpen el akarja hitetni velem, hogy tud rólam egyet-mást, jó lesz, ha meghúzom magam, mert ha ő egyszer kinyitja a száját… Ebben a pillanatban kiszóltak az ablakon. A szúnyogháló mögül, mert na né, nyár van megint. Lacika, hagyd békén a bácsit, mert többet nem jön ide, ha ilyen rossz vagy! Aztán a hang felém fordult: tudod, mi így neveljük családunkban a fiatal generációt. Felkészítjük őket arra, hogy az élet nem fenékig tejföl, sőt! Tanuljanak meg harcolni, mert nincs szánalmasabb, ha felnőttként hagyja, hogy a verebek kiegyék a markából a kenyeret. Az erős és magukat megvédeni képes embereké a jövő. Gondolom, ezt te is tudod. Nos, nem tudom, és soha nem tudtam. De azért jól megvagyok, köszönöm. Kár volt megfilozofálni a helyzetet. Lacika csak azt mondta a sarkomban, amit akár naponta többször is előadnak apuék és nagymamiék, mert épp az előbb mondták, hogy az erős, és a jelek szerint durva embereké a jövő. Azt hiszem, most igazat szóltak.

1. Skandikamera:
   2021. május 12. 06:14

   Én egy éves taknyostól is megijednék, hát még „öt éves kis taknyostól”.

   :-)