A mondhatni élénk öreg úgy lép ki az ajtón,
úgy pillant vissza, mint aki
saját gyászjelentését keresi, végigpásztázza
az üveglapot, felnéz a tetőre,
tekintetét egy másvilág bérli, úgy lépked végig
a háztömb aszfaltcsapásán,
bizonytalanul, mögötte zárul minden visszaút,
nem ismer fel, nem is köszön,
hiába nevetnek a rikító virágok, hiába pörög
a műanyag propeller, a díszelem,
lelkébe költöznek a mázsás lisztes zsákok, a hátsó
bejáratok, az izzadságszagú
boltoslányok, a teherautón lihegő masszív málháslovak.
A letört öreg bajusza halványsárga,
mint a régi, kattogó villamos pattogzó arcfestéke,
ő meg beáll a kihalt sínek közé,
korán van még, ilyenkor sivár a járda, az úttest.
Senki sem beszél, nem szól, nem jelez,
senki senkinek a társa, minden nő özvegy feleség,
behunyt szemmel kelek át az úton,
nem látok, nem hallok, hiába mered rám a szemafor,
működik a távirányító, lassan és
kegyetlenül kirekeszt minden lakót az óriás vaskapu.