Doamne, Dumnezeule!

Ez a tölgyfaszék ezer évvel későbbi, mint ikertestvére a messzi északon. A Westminster-apátságban ténferegtünk a kőalakok kőkoporsóinál. A lefejezettek, a vállban vagy derékban kettévágottak megkövültek a pillanat borzalmában, de a többivel mi a helyzet? Akik ágyban, párnák közt haltak meg, még ha méregtől is, vagy csak itt, a szomszédban, a Towerban, mert betették őket egy korábban már kővé vált kőketrecbe, és aztán feléjük se nézett senki. Nagytakarítás kétévente egyszer. A koronázószéket, mert arról van szó, épp felújították a templom mellékhajójában.
Azt mondja az idegenvezető, hogy ebben a roskatag, szálkás valamiben ültek a királyok a hatalom legelső pillanatában, kezükben jogar és országalma, még ha fügét mutatott is a kijáratnál a tömeg. De nem, az angolok nem mutogatnak ilyesmit, sem mást. A nemesség tán leghamarabb Európában itt lépett egyezségre a királlyal, a világi és egyházi hatalom különbékéje csak jóval utána született meg. A többi le van ejtve. A csavargókat, a rablókat pont fordítva: nem ejtették, hanem fölhúzták tíz rőf magasra, ott bokáztak, míg csak ki nem potyogtak csontjaik sűrűn lecsipkedett húsukból. Hány királyi segg, istenem, jóval kevesebb királyi fő. Egy farács volt a koronázószék és a tömeg között, restaurátorok vakarászták, pemzlizték, mint szépasszonyok arcukat a szépségflastrom körül, ami köztudott, olykor az ördög pecsétje, más szóval: franc. Akin megjelent, csakis hátulról hágta meg valami földöntúli, ó dehogy, tündéri Beatricém, valami földalatti erő.
Miért irtózik a köznép a kecskebaktól? A denevértől? Valahol Délnyugat-Európában, egészen biztos a katolikus spanyoloknál találkoztam egy restaurátorral, aki a márvány puttó kis- és mutatóujját körülbelül két hónapig kenegette. Ezért születnek ezek a bögyörős angyalkák háromszor akkora terhesség után, csak két ujjuk két hónap, mondtam a pasasnak, de nem értette a viccet. Vagy amit spanyolul mondok, mert kiejtésem olyan furcsa, amilyen szegényes a szókincsem. Azt hitte, csúfolódom, idegesen megemelintette a spatulát, mire letört aznapi munkája a szoboralak kezéről. Baszódj meg, mondta, kezdhetlek elölről.
Szent Edward koronázószékét tatarozzák az apátság katedrálisának oldalhajójában, fényképezni tilos. Melegítőm szárnya alá bújtatom a kis fotógépet, körülnézek. Őr sehol. Templomszolga. Cakk-pakk, villanó nem kell, sétálok kifelé. Hirtelen kinő a földből egy templomosrendi, dő fotóz, plíz, ték off. Kiütöm az egyiket előtte, hogy jól lássa. End di áder? – kérdezi vigyorogva. Ugyanazt mondtam, mint a spanyol restaurátor az angyal ujjainál. Nincs több kép, képtelen munkájuk folytatják a szék karbantartói. Az egyik York hercege, asztalosnak álcázva. Az én ezer évvel későbbi székem lakkozott, mert már feltaláltak ezt-azt a nagyvilágban. Az eredeti ülődeszkája alá egy vörös homokkődarabot vasaztak, ezen a kövön állítólag I. Kenneth skót király ült, nekik, a szegényeknek már csak kőre futotta, nem úgy, mint az angoloknak. De ezt is meg lehet fejelni egy bibliai epizóddal. Hogy Jákob erre a vörös kőre, vörös párnára hajtotta le a fejét, körülbelül úgy, ahogyan mi álomra szoktuk. Mi sem párnán, hanem az álmainkon alszunk. Rémálmainkon. Oly végtelenített története van ennek a jó esetben is csak dinasztiatörténeti darabnak, mint a Megváltó keresztjének, amelynek forgácsaiból e pillanatban akár húsz keresztet lehetne előállítani. Vagy a Grál-kehelynek, amit egyszer s mindenkorra sarokba hajítottak a lovagok, mert prózaibb, de jóval kényelmesebb a dílertől néhány csík kokót venni az utcasarkon. Anglia és Skócia egységét szimbolizálták ilyen képszerűen, ami az Unióban is működött, és amit aztán a Brexit tönkrevágott. Egyelőre még csak a jeleket és jelzéseket lehet fogni, de a szakadás küszöbön áll, noha az európai politikatörténet bizonyítékává vált a szék és a kő. Mi otthon nem köveztük meg boldog székeink. Aki román, román. Aki magyar, az félig. Ó, a nagy idők – mondaná bepárásodott szemmel nagytata, amikor minden ugyanígy volt, csak épp fordítva. S a románok voltak félig magyarok. Vagy teljesen azok. A hun seregek ott fönn harcolnak, a Vér útjává változtatva a Tejutat. S a kettős honfoglalás, ami azt jelenti, hogy mi hamarabb itt voltunk, még mielőtt betettük volna a lábunk. Közben a nemzeti történelem szerkesztői bevágnak egy-egy nótát, előadja a százharminc vagy száznegyven éves székely dalegylet. Százados úr, sej-haj, százados úr ha felül a lovára.
Ebédidő. Ez az első, az utolsó vacsora pedig majd tizenhat nap múlva. Jóféle savanyúleves, szemes fuszulyka, füstölt kolbásszal. De unde veniți? – kérdezi asztaltársunk, egy disztingvált nő. Odorhei, mondom. Secuiesc, teszi hozzá természetes önérzetének tudatában útitársam. Másnap (de ezt természetesen csak holnap tudom meg), az asszonyság két asztallal odébb kér helyet magának, mellénk pedig egy fürge pillantású körösfői néni érkezik. Ő természetesnek veszi, hogy Udvarhely még Székely, és nem csak a közigazgatási ortográfia szerint, mi pedig, hogy ott náluk ered a Sebes-Körös. Meg hogy templomuk Kós Károly tervei alapján készült, „nagyon régen”.Holott Kós kortársunk volt. Jó, hogy így ülünk, mondta. S mintha tanúja lett volna az előző napi kérdezz-feleleknek, folytatta: ők is jobban szeretnek egymással lenni.

(Folytatjuk)