Doamne, Dumnezeule!

A címerek a nemesség olvasókönyvében vannak. Abból tanulják egy, sőt, több életre, hogy mi dolguk a világon. Sárkány, oroszlán, griff, s e háromból csak az egyik létezik valóságosan.
Ötlejes gyerekjegyért láttam a cirkuszban, egy szem cukorkáért vagy miért pitizett az állatidomárnak, akit aztán feldühödött tigrise tépett szét néhány év múlva. Címerkép: rózsa. Címerkép: pázsit. Címerkép: egyszarvú. Mesteralak: harántpólya. Sisak: pántos sisakkorona. Sisakdíszelem: egyszarvú. De nem az, amit én egyszer úgy írtam le, hogy ő, mármint az unikornis szív- vagy herealakú. Nem ló-, hanem emberhere. Lopó tök, a szomszédasszonyok öröme. Sisaktakaró: kékarany. Az oklevél díszes kiállítású, szélein növénydíszek, miniatúrák tájképpel és különféle személyekkel – V. Károllyal, II. Ulászlóval, II. Lajossal, Habsburg Máriával, I. Ferdinánddal és Jagelló Annával, majd a család: Miklós, Máté, Orsolya és Ilona képe.
Az Oláh Miklós esztergomi érsek, és a királyi udvar egyik legbefolyásosabb embere nemességét megerősítő címeres levél 1548-ból ott porosodott a konyhakredenc egyik fiókjában. A repró, amit egy könyvből vágtam ki. Nem bűn. A könyvégetés igen. Hát ez volt a mi címerünk, mert aztán jött az impériumváltás, és a románok mindent elvettek tőlünk, mondta nagyapám, akit úgy hívtunk mi, kicsi Oláhok, hogy a nagy Oláh. Azt azonban nem mondta, hogy nem volt semmink, amit elvehettek volna, és ugyanaz ismétlődött, amikor megjöttek a „kommunisták”. Nagyapa tulajdonképpen lovag volt, szerencselovag, és úgy érezte, ez feljogosítja őt arra, hogy Nicolaus Olahus archiepiscopus Strigoniensist felmenőnknek mondja. Hát erről van szó, feleim, egészek és másfelek. Én pedig, bár soha nem szerettem a címeket, mi több, a címerekért se rajongtam, csak e történet után kezdtem értegetni, miért rajzolt egész életében címerállatokat Mateiu Caragiale, ez a tisztességes, de grandomán román író, aki a Balkán polgárosodó Romániájában amolyan Don Quijoteként élt. Borbélyok réztányérjával a fején, kezében a maga festette címeres pajzs. Pedig nem volt ő apró vagy jelentéktelen: jó író, és Ion Luca Caragiale fia, ez igen!
Mi Oláh Miklós árnyékához, dehogy, fényéhez dörgölőztünk minduntalan, aki körülbelül húsz nemzedékkel előttünk élt, és akihez valójában nincs, nem is volt soha közünk. De mi nagyapát akartuk utánozni minduntalan. Csak holtában nem. Egyébként a nagy Olahusról minden, a román-magyar barátság idején írt történelemkönyv nem mulasztja elmondani, hogy a tudós humanista apai ágon román, az anyain magyar nagymenőkkel hivalkodhatott. Oláh István fia volt, mondta nagyapa és jelentőségteljesen nézett rám, mint ki tudja, miért adták nekem is az István nevet a vártemplomban, és István Hunyadi János leánytestvérének, Máriának a fia. Apja a havasalji vajdával állt rokonságban, Szászváros királybírája, az erdélyi sóbányák, a sókamara egyik főembere volt. És láss csodát, Nicolaus is a hívságos dolgok kelepcéjébe esett. Jakó Zsigmond professzor az Esterházyak levéltárában rátalált két nemeslevelére. Tonk Sándor történész pedig a szöveg alapján kimutatta, hogy a származásrend, a genealógia körüli ködöket maga a nagy humanista keltette, amikor megszépítette családfáját. Hogy még előkelőbb legyen. A zűrzavar tehát nem a tizenkilencedik század végéről való, sem a huszadik elejéről, és így tovább az ötvenes, a hatvanas évekig, mert ebben úgy látszik, legalább négy nemzedék egy húron pendült.

(Folytatjuk)