„Neked adom ezt a világot” – mondja Géza apja halálos betegen a fiának. Persze bonyolult ez az „apa”, hiszen későn találnak egymásra, az után, hogy a gyermek az anyai nagyszüleinél nevelkedik, aztán az anyjával és annak férjével él, és ez az egymásra találás sem végleges, Géza nem lakik ott, csak ritkán és mozaikosan.
Bereményi Géza regénye csodálatos világ. A folyamatosan használt névmások és határozószók („én”, „nekem”, „akkor”, „velem”, „nekem” stb.) mintha arról tanúskodnának, hogy semmi sem biztos, minden ott, pillanatnyilag elevenedik ki az élet homályából. Miközben rajongok Esterházyért és Nádasért, ideje van annak is, hogy egy ember „csak úgy” elmondja a történetét, s a színvonallal kapcsolatban sem merülhetnek fel kérdések.
Nádas, pontosabban az Emlékiratok könyve után most értettem meg ismét, mennyire érett volt az a nemzedék. De míg Nádas mindent elmagyaráz, és az embernek már-már az az érzése, hogy a narrátor, ez a kamasz mégsem lehet annyira művelt és okos, addig Gézától könnyebb elfogadni mindezt, éppen azért, mert magyarázatai minimalisták. Az Emlékiratok könyve főszereplőjének élete is kusza, meg a Gézáé is, és mindkettőjükére ráterül mindaz, ami 1945 előtt és után történt a magyar történelemben világháborústól-ötvenhatostul és a belügyérek packázásaival együtt. A Magyar Copperfield-ben még Trianon is hangsúlyosan ott van, hiszen Róza nagymama és Rozner István, a borzalmas nevelőapa, ez a magyar Murdstone úr egyaránt Nagybányáról származik.
Azt is szerettem, hogy Bereményi nem próbál visszafelé bölcsködni, nem lenni macsó, amikor tulajdonképpen az volt. Ha Géza csajozik, csajozik, nem fűz hozzá mentegetőző dumákat, a kötetet nem a mentegetőzés és az önigazolás fűti.
Őszinte ez a könyv, részben azoknak a megjegyzéseknek köszönhetően, amikor az elbeszélő azt mondja, ezt inkább megtartja magának, részben pedig azért, mert gyakran jelenti ki, hogy fogalma sincs, ezt miért tette. Egyszer csak zokogni kezdett a veszprémi rendőrkapitányságon, egyszer csak azt mondta Varju tanár úrnak Pápán, egyszer csak nem akarta a nevelőapja vagyonát. Mindezeknek a reflexióknak nem az a stichje, hogy „jaj, hát én olyan nagyvonalú voltam, hát ilyen vagyok én”.
Csodálatos alakok bolyonganak a regényben, Róza nagymama és Sándor, a nagypapa, Nagy Zsigmond, a 74 százalékos háborús rokkant, Évi, az anya, Rozner István, Gonda Ádám, a pesti osztálytárs, Galántai Ambrus, a pápai, Weöres Sándor, aki a disznókkal szeretne aludni a pápai kastélyban, Zsuzsa, a megfejthetetlen balatoni lány. Ha Bereményi Pestről beszél, az ember érzi az ottani szagokat, ha pedig Pápáról, akkor sajnálja, hogy még nem járt ott.
Semmi nem unalmas. „A kezdet kezdetén magamban léteztem.” Egy könyv, amelyik így kezdődik, nem laposodhat el, mondja Szerb Antal Renant idézve a Bibliáról. És tényleg nem laposodik el, pedig hatszáz oldalon meséli az életregényét, és az nem különbözhet annyira sok ember életregényétől, illetve éppen abban nem különbözik, hogy különbözik: mindenkié más, sajátos, izgató ízekkel és zamatokkal van tele. Ezeket feltárni – íme a nagy írói feladat. Úgy érzem, Bereményinek tökéletesen sikerült. De hát nem csoda, hiszen neki adták ezt a világot.